Hovavonatozni — kérdezi Novák Valentin verseskötetének címe kérdőjel nélkül, mivel a kérdés sokszor nem is kérdés, hanem kijelentés, válasz, mert a „vonatút során” a külső és belső tereken, pályaudvarokon, sínpárokon már befejezett, eldöntött dolog, hogy merre halad az ember, ha csak a következő állomáson le nem száll, vagy ki nem ugrik a robogó járműből.

A Hovavonatozni kötet szerzője leginkább illedelmes utasként viselkedik — vagyis elül a kupéban, míg megy, és meg nem áll a vonat — esetleg csak a kalauzzal kekeckedik olykor, vagy a szemben ülő úrral beszél kicsit élesebben a társadalmi problémákról, életről, hitről, és időnként valóban kényelmetlenül őszinte, de azért nem kellemetlen útitárs.

A Hungarovox Kiadónál megjelent kötet egy Nemes Nagy Ágnes idézettel indul, a költőnő gondolatai megadják a Hovavonatozni alaphangulatát, irányvonalait, programját:

 „(...) Szép tágas panoráma van előttünk, és ebbe az út nélküli panorámába a legkisebb mezei nyúl vagy a szöcske is átugorhat, csak mi, kétlábúak állunk az út végén, és nem tudunk továbblépni. Tűnődésünk nem lép tovább, de a vers természetesen továbblép. Hiszen egyenesen specialistája az úttalan terep felderítése. Engedjük lépni a verset..."

S ha már engedjük lépni a verset, kezünkbe véve, forgatva Novák Valentin kötetét, láthatjuk, hogy a hétköznapok kisebb-nagyobb lépései, topogásai négy nagy lépésben foglaltatnak össze, négy ciklusban. Kerek, átfogó képet ad ez a négy ciklus, szép íve van, mely az egyéntől az Istenig ér.

A szerző előző verseskötete, a Japánkert tizenöt évvel ezelőtt jelent meg, azóta csak prózakötetet adott ki, de a versek írásával se hagyott föl, így a Hovavonatozni kötetbe bekerült költeményeket igen bőséges versanyagból kellett kirostálnia, összeválogatnia. A négy ciklus: a La grotta, az Ének a remiről, az Ökör a tájban és a Sehányadik zsoltár megközelítőleg arányosan osztja el a verseket, bár az Ének a remiről ciklus feltűnően hosszabb a másik háromnál. A kötet a járatlan utakat, az ismeretlen tájakat is igyekszik felfedezni, a kimondhatatlan, bejárhatatlan belső valóságokat kutatja.

Teszi ezt a La grotta, magyarul „a barlang” című első ciklusban a saját életútján, személyiségfejlődésén, emlékein keresztül. A ciklus címe és a benne foglaltatott költemények engednek Platón barlang-hasonlatára gondolni, ama barlangéra, melynek falán a létezők árnyéka táncol, mi pedig, egyszerű földi halandók úgy bámuljuk őket, mint a színtiszta valóságot.

A La grotta ciklus verseiben a lírai alany „Hovavonatozik” ; „Bárgyún szökőkutakodik” ; keserű iróniával kimondja, hogy „aki nem játszik, nem is nyel”, a szerencse pedig „For tunyáknak” jár. Bár az első ciklus mindegyik verse ars poeticus,  személyes és önéletrajzi ihletésű, a lírai szűrők százféle rostáján, hálóján átpréselve, mégis kiválnak közülük az Indult potyám és a La grotta kifejezetten önvallomásos hangjai, melyek családból, gyerekkorból, az ifjúság lázadó éveiből, tervekből, sérülésekből, reményekből születtek. A keserű, odaszólós, csípős humor és irónia, helyenként önirónia, ezekből a vallomásos versekből sem hiányzik, sőt, néhol kifejezetten „slam poetris”:

 „Mondják, semmit se tesz, aki mindent próbál, semmi se vagy, hiszem, ha minden nem voltál. Úgy vélem, az élet divatos kísérlet — robbanást követő szublimáló évek...”

A környezetével, az önmagával és a világgal szembeni szókimondása és néha  bántó tényfeltárása, lemeztelenítése lehet kényelmetlen és  túlzó, de legalább nem köpönyegforgató, simulékony és üresen zengzetes.

Az Ének a remiről, a második ciklus ugyanolyan szókimondó, kemény és a kényes pontokra mutató, de áthatja az elődök, nagy költők iránti tisztelet, a ciklus nagy része hommage versekből áll, de vannak alkotások, melyek ajánlás nélkül, csupán a szerzőre jellemző fordulatok túlzásával, utalásokkal mutatnak a tisztelt költő elődre.

 Többek között Pilinszkynek, József Attilának, Weörösnek, Nagy Lászlónak, Radnótinak és Kosztolányinak állít emléket:

 

„Vidd át! (részlet)

 

Nagy László iszkázi kertjének hangulatában

 

Szólni kell, muszáj egymáshoz kiáltni,

parolás kezet rossz nyelvvel kiváltni —

tündéríti nekünk e globál homály...

Nem visz át senki,

nem visz át,

senki sem visz át.

 

Itt már mindahány csodafiúszarvas

hiúzarcú, hírnévaggodalmas,

de mindent csömörlő, vízzel kiöntő...

Nem visz át senki,

nem visz át,

senki sem visz át.

 

Délibáb lelkünk rezgeti a kétely.

A földszinttől csak centikre is lépj el —

veszett akaratok rángatnak vissza.

Nem visz át senki,

nem visz át,

senki sem visz át.

 

Rád nehezednek csillagországok.

Áru s árulás — feljelentett bárdok —,

nyitott aktánkban elkent jellemhibák.

Nem visz át senki,

nem visz át,

senki sem visz át.”

 

Ugyanakkor az odamondás, ébresztés és túlzások mellett rendkívül plasztikusan emeli ki, láttatja, és sajátos, kortárs áthallásokkal is kevert sorokban fedi fel egy-egy költőnek a maga korában megélt tragikus, megalázó és mindenféle nehézségekkel teli helyzetét, egyszerre takarja és mondja ki a nehéz valóságot:

 

„Hiába József (részlet)

 

Hommage a J. A.

 

Borokban habzott tanácstalan arcuk,

hogy szaggassák ez égostromló fattyút,

kinek hangja jajdalmas fagott.

 

Mit képzel ez, hogy águnkra felülhet?

Torzó sejtjei ellenünk feszülnek?

Receptre elmebajt írunk neki!

 

 

Neve parvenü, blaszfém égbe csapás —

Attila? Ostor? Bocskor! Dühkalapács,

agya üllőjén, mi ritmusát veri...

 

Mindent elveszünk tőle, csak a szót nem!

Verse rettentő legyen, mint egy gólem,

de lelke agyagszilánkra hasad...

 

 

Vonyítson majd hűvös bőrdíványokon,

Pártoljon el tőle szív, barát, rokon —

Szénagyán gyémánt karist' marad...

 

 

Így átkolták ott a rozzant istenek,

mind emberirigy, emberelmebeteg,

Hiába Józsefet, s testvéreit,

 

minket, kik elárultuk, s elárvultuk.

Zseniknek és senkiknek más az útjuk,

tudjuk mi ezt, korcs(mák) heréltjei.”

 

 

A harmadik, Ökör a tájban címet viselő ciklus szintén nem kevés iróniával, keserűséggel, elegáns, fanyar humorral tárja elénk, hogy hol is van az a bizonyos ökör a tájban, s a versek alapján leginkább arra a szomorú következtetésre juthatunk, hogy ott, ahol az emberi butaság felüti a fejét. Ebben a ciklusban nagy szerepet kap a történelem, a mitológia, a közelmúlt több közéleti eseménye.

A ciklus egyes verseiben Adynak a hazáját egyszerre szerető és szigorú ítélettel ostorozó, érte aggódó, és romlott helyzete miatt rajta gúnyolódó kettőségét fedezhetjük föl. Kardinális, vissza-visszatérő helyszín Budapest — a Verskoszorú a Dunán, az Istenhegyi út, a Római út és a Körtánc című versek versekben — és nem lokálpatrióta meghatottsággal, hanem kegyetlen, szúrós kritikával és életlátó bírálattal ír a fővárosi miliőről. A ciklus egyik legmeghatározóbb műve a Körtánc.

Első olvasatra egy bizarr karnevál, groteszk kavalkád leírása jelenik meg az olvasó előtt, de ha alaposabban olvassuk el a művet, egyre kényelmetlenebb és nyilvánvalóbb, hogy a fővárosi hétköznapok szereplői vonulnak föl a verspalettán, kissé túlozva, nagyítva, de mindenképp elgondolkodtatásra késztető görbe tükörben:

 

„Körtánc

 

Gellérthegyen seprűfesztivál,

alant a megnyomottak hada...

Kondérban fől városbékanyál,

Megtörve baktat Szent Iván haza.

(...)

Közértes nő a belvárosból

csillagvizsgálónak ütközik.

Fonnyadt légmelle helyén púp volt...

Teszkós varázsgömb hasad, törik...

 

Bokron akadt diszkókirálynő ”

cafatban lóg szilikon keble,

Míg internetes kéjkerítőt

Egy újvilágháló ereszt le...”

 

Az utolsó két strófa pedig tömören, de annál érzékletesebben vázolja fel az individualista fogyasztói társadalom mohó életszomját és visszásságait:

 

„Lentről csak egy fényreklám a hegy.

Pentagram pláza hív s elriaszt.

Ha engedsz, sorsot vehetsz, s lelked —

Kiöntött ólom vagy méhviasz...

 

Alant pedig szabadultak hada...

Végre ma nyugton berúghatunk...

S dajdajogva tántorgunk haza...

Oremus, fratres! Gyerünk, igyunk!”

 

A Sehányadik zsoltár  záró ciklus hangja az ószövetségi Prédikátor könyve stílusával rokonítható, illetve a klasszikus zsoltárokban felfedezhető, a hívő panaszát, Istennel való perlekedését is rögzítő részeket juttatja eszünkbe.

A Minden ugyanaz című vers a Prédikátor „nincs új a nap alatt” szállóigévé vált mondását eleveníti föl új formában, a mondani való viszont „ugyanaz”:

 

„minden ugyanaz

Marson a földön

Lenn membrán parton

Túl kaleidoszkóp ködön”

 

A Hová is hull az ember? című vers viszont már az újszövetségi, jézusi példabeszédeket idézi, a „Magvetőről” szóló, közismert példabeszédet gondolja tovább, kérdez, számon kér, fricskáz és leplezetlen őszinteséggel ír az emberi gyengeségről.

 

„Hová is hull az ember, miféle táptalajra,

Miféle Holt-tengeri, rongyos hullámtarajra?

Hová is hullunk, mi immúnis, átkos gyommagok —”

 

 

A Hovavonatozni kötet ritmikailag összefogott, a versek között találunk kötött időmértékeset, ókori görög formákat, s ezek variációit, hangsúlyos és szimultán verselésű műveket. Annál is érdekesebbek a hagyományos formák, mivel kontrasztot alkotnak a kifejezetten kortárs, mai szókészlettel, mely esetenként a szlenget is magában foglalja.

Észrevehető, hogy a szerző gondolatai több irányba szárnyalnak, kissé széttartónak is tűnhetnek helyenként, a finom utalások, szójátékok, antik, mitológiai szereplők beszúrása pedig megnehezítheti a szövegek érthetőségét.

A kötetet Miske Emő rajzai egészítik ki, mind a négy ciklusban található kettő-három rajz. A munkák kifejezetten egy-egy vershez készültek. Finom, kecses vonalvezetésük, barnás-sárga, natúr, régi fényképeket idéző alapszínük és a többféle értelmezést engedő, légies ábrák kiegészítik a versek mondanivalóját.

Minden olyan olvasó számára ajánlható Novák Valentin Hovavonatozni című verseskötete, aki értékeli a kortárs költészetben egyre kevésbé jelenlévő kötött versformákat, ugyanakkor a világ, az emberek, az események színét és visszáját egyaránt bemutató, helyenként kíméletlenül őszinte, de mindenképp az értékek felé mutató látomásokat.