„Az elágazó ösvények kertje hatalmas rejtvény vagy allegória...”
Jorge Louis Borges

Olvastam a napokban egy rövid ismertetőt Hász Róbert A Vénusz vonulása című regényéről. A könyvismertetés szerzője úgy véli, ez a kötet nem akar több lenni, mint utak története. Nehéz volna vitatkozni ezzel az állásponttal. Annyit viszont feltétlenül meg kell jegyezni, hogy az utak kivesézése, de legalábbis „vesézgetése” nélkül mégis fals a fönti szentencia.

Tény, hogy a regény meghatározó eleme az utazás, végtére is a történet az első, egyszersmind legfelületesebb olvasatban azt beszéli el, hogy Sajnovics János és Hell Miksa, két, csillagászattal foglalkozó szerzetes a messzi északra utazik, egy sarkköri szigetre, Vardőre. Céljuk a Vénusz bolygó Nap előtti átvonulásának tudományos megfigyelése. A mű nagy részében a két jezsuita úton van, tehát kétségtelenül utazási regénnyel van dolgunk. Az utazás során számos, a korra jellemző művelődéstörténeti adatot, adalékot, érdekességet ismerhetünk meg, még az ifjú Goethével is összefuthatunk, ergo a regény egyúttal amolyan művelődés- és kultúrtörténeti túra is. Ugyanakkor Sajnovics János belső utazását úgyszintén nyomon követhetjük, ahogy kétségektől gyötört, nőktől kísértett, útját kereső fiatalemberből súlyos döntéseket meghozni és azok következményeit vállalni képes férfiúvá érik — ennek a belső útnak az ábrázolását szokás fejlődésregénynek is nevezni. De létezik egy másik belső utazás is Hász Róbert regényében: a Vardö szigetére száműzött különös férfi, bizonyos Immanuel Raskovitz szellemében, lelkében, fejében. Raskovitz titokzatos, nem fizikai, mégis valóságos módon járja be az univerzum számos világát — illessük eme utazást a metafizikai jelzővel! Ám ezek a metafizikai kóborlások megteremtik egyúttal a világegyetem újfajta mitológiáját, következésképpen mitológiai regényről beszélnünk sem légből kapott állítás. Egy szó mint száz, a kötet, ami nem akar több lenni, mint utak története, utazási, fejlődési, művelődéstörténeti, mitológiai és metafizikai regényként is megállja a helyét. És hogy el ne feledjük: a XVIII. század végén járunk, s a kezünkben voltaképpen egy klasszikus történelmi regényt tartunk! Amely utakról szól, valóban, ám nem mindegy, hogy mifélékről, hányféléről. Nos, ami azt illeti, sokféléről, mint látszik. (És a föntebbi fölsorolás ráadásul erősen hevenyészett, kivonatolt.)

Ha mármost nem az utazás, hanem az utazó felől közelítünk a regényhez, megállapíthatjuk, hogy A Vénusz vonulásának legfontosabb utazója Sajnovics János. Az egyes szám harmadik személyű elbeszélő Sajnovicsot követi végig a történeten. Ez a történet Sajnovicsé. Persze, Hell Miksáé is, s nem elhanyagolhatóan a Vénusz bolygóé, miképpen Vénusz istennőé nemkülönben. Hogy a címben a Vénusz szó nem csupán a bolygóra értendő, könnyedén belátható, ha kézbe vesszük a regény megjelenése előtti részleteket, amelyeket folyóiratokban adott közre a szerző — Az áruló Vénusz címmel. Persze, gondolhatnánk arra, hogy az égitest árulta el a kíváncsi csillagászokat, akik nem végezhettek pontos méréseket 1769-es, Nap előtti átvonulásakor, ám háromszázötven év távlatából jól tudjuk, erősen méltánytalanok volnánk, ha így vélekednénk, tudniillik Hell és Sajnovics mérése a legpontosabbak egyike volt a földgolyó számos pontján végzett Vénusz-mérések között. A Vénusz jelentésének boncolgatása kapcsán sokkal inkább oda kell kilyukadnunk, hogy az eredeti címben szereplő árulást a szerelem istennője követte el. — A regény során három fontos nőalak keresztezi Sajnovics János útját, sorsát: egy még Nagyszombatban, egy Hamburgban, végül egy Vardö szigetén, mindhárman a Nő egy-egy sajátos, jellemző megnyilvánulási, megjelenési formái, s mindhárman igen jelentős szerepet játszanak a szerzetes lelki fejlődésében. A könyv címszereplője tehát a bolygó, egyúttal a szimbolikus, nagybetűs Nő; s ha a címszereplő nem is lép elő főszereplővé, azért nagyon is központi helyet foglal el a műben.

Ahogyan rajta kívül még ketten: Hell Miksa és Immanuel Raskovitz. Előbbi megkerülhetetlen, végtére is történelmi tény, hogy Sajnovics Hell Miksát, az udvari csillagászt követte a messzi északra. Utóbbi szintén megkerülhetetlen, hiszen az írói képzelet, az írói fantázia szülötte, vagyis nincs azon csodálkoznivaló, hogy Raskovitz fontosabb szereplő, mint Páter Hell. Raskovitz, a száműzött olyannyira lényeges alakja a regénynek, hogy a már említett korábbi változatban, a folyóiratok tanúsága szerint, a regény egyik pólusát jelentette. Eredetileg minimum két nézőpontból mesélte a történetet a szerző: Sajnovics János és Immanuel Raskovitz szemszögéből. Végül a regény központi figurája egyedül János maradt, a nézőpontok, történeti síkok váltakozása helyett Hász Róbert a hagyományos, lineáris történetmondás mellett döntött. Hogy igaza volt-e, sosem tudjuk meg, ahhoz ismerni kellene a régebbi változat teljes szövegét, s erre nincsen mód. Az azonban tény, hogy vannak történetek, amelyeknek nem használ, ha az elbeszélő cizellálja az elbeszélést, azaz léteznek sztorik, amelyek a hagyományos, lineáris narrációt igénylik. A Vénusz vonulása pedig, abban a formában, ahogyan a könyvespolcokra került, bizony, lehet ilyen történet.

Visszatérve még egy kicsit Immanuel Raskovitzra, bár alakja háttérbe szorítottnak látszik a folyóiratokban napvilágot látott egyes részletekből sejthető korábbi szövegváltozathoz képest, ez messze nem jelenti azt, hogy ne lenne rendkívül hangsúlyos alak a végleges verzióban is!

Itt és most kockáztassuk meg a feltevést, hogy Raskovitz és Sajnovics figurája olyannyira hasonló súlyú, hogy valójában egyenesen egymásba játszanak. Figyeljük meg: vezetéknevük ugyancsak hasonlóan cseng: a szlávos végződésen túlmenően mindkettő kilenc betűből áll, s a kilenc betűből öt itt is, ott is ugyanaz. Ezen felül a családnevek valamennyi magánhangzója megegyezik, sőt: a sorrendjük is azonos, ráadásul két mássalhangzó-egyezést is találhatunk. A regény korábbi változatában, Az áruló Vénuszban mindezeken felül még mindketten ugyanazt a keresztnevet is viselik (János és Johann). Véletlen volna mindez? Aligha. De akad itt más is... — mivel azonban nem szeretném „lelőni a poént”, nem hivatkozom arra, ami a két szereplőt a regény végén fölöttébb erősen köti össze, s aminek révén a történet lezárása szimbolikusan is értelmezhető.

Maradjunk inkább annyiban, hogy Hász Róbert regénye nem akar több lenni, mint utak története. Amiként a labirintus sem egyéb, mint elágazó ösvények kertje.