Minden napom ugyanolyan. Felkelek, fogat mosok, megborotválkozom, megiszom a kávém, és felszállok a buszra, mert még egy kocsira sem futja szánalmas fizetésemből. Bemegyek a munkahelyemre, hazajövök a lerobbant lakásomba, felbontok egy sört, bekapcsolom a tévét, lefekszem aludni és másnap minden kezdődik elölről.

Az életem kész csőd, harmincnégy évesen minimálbérből próbálom fenntartani magamat. A csajom dobott a legjobb barátom kedvéért (már három éve). Az egyetlen barátom kedvéért, ami azt illeti. A főnököm meg valószínűleg azt sem tudja, hogy a világon vagyok.

A mai napom is úgy indult, mint az összes többi. Bejöttem az irodába, leültem az asztalomhoz, bekapcsoltam a gépem és nekiálltam átböngészni az adóbevallásokat. Rohadt meleg volt, természetesen a légkondi is bedöglött (még nyár elején). Soha nem is működött rendesen. Ha nem döntöttem volna magamba annyi kávét még a nap elején, valószínűleg lefejeltem volna még a monitort is. Az ingemből meg csavarni lehetett az izzadságot. A vezetés szerint az ing és a nyakkendő professzionális külsőt kölcsönöz. Na persze nem azoknak a barmoknak kell napi nyolc órában, egy forró kis lyukban ücsörögni, és bamba vigyorral az arcukon meghallgatni azt a sok dilettánst, akik túl okosnak képzelik magukat, hogy fizessenek egy könyvelőnek egy rendes adóbevallásért. Gyűlölöm a munkám, gyűlölöm az egész életemet.

Amikor már tűréshatárom végéhez közeledtem, nem törődve a szabályzattal, beintve a főnökségnek, megszabadultam a nyakkendőmtől. Persze Gréta rögtön észrevette. Komolyan mondom, az a nő egyszer még az őrületbe fog kergetni. Állandóan csak bámul rám az ostoba szürke szemeivel, és alig várja, hogy valami olyasmit csináljak, amibe beleköthet. Na nem mintha a felettesem lenne, de előszeretettel panaszol be bárkit a főnökségnek, aki egy kicsit is ferdén néz rá, ami mondanom sem kell, majdhogynem a teljes irodai személyzetet magába foglalja. Tipikusan az a fajta nő, akinek csak egy jó dugásra lenne szüksége. Nem vagyok válogatós típus, általában annak is örülök, ha egy nő hajlandó szóba állni velem. Egy lúzer vagyok és úgy is nézek ki, mint egy lúzer, na de azért nálam is van egy határ. Gréta meg úgy fest, mint egy hortobágyi csatakanca. Pedig még csak a harmincas éveit tapossa — állítása szerint.

Már éppen fel akartam állni és a képébe ordítani, hogy melyik éghajlatot is kellett volna inkább választania, amikor belépett az ajtón egy nő. Egy heves szélroham söpört végig az irodán, és míg ő az ajtó becsukásával küszködött, én csak bámultam ledermedve. Háttal állt nekem, én pedig nem tudtam levenni a szemem rövid, farmersortba bujtatott, tökéletes hátsójáról. Egyből merevedésem támadt. Mikor végre sikerült becsuknia maga mögött az ajtót, áttetsző blúzát igazgatva, kipirult arccal és tüzes tekintettel követelni kezdte, hogy beszélhessen egy bizonyos Hajnal Lajossal.

Ó a büdös francba, hát az bizony én volnék — gondoltam.

Megpróbálva leplezni meredező férfiasságom, egy mappát magam elé tartva felálltam, hogy jelezzem neki kilétemet. Ő haragtól eltorzult arccal viharzott az asztalom felé, intettem neki, hogy foglaljon helyet, amelyik székbe csak akar, de ő csak fel-alá járkált, és egy elcseszett munkavállalói engedélyről, meg a még elcseszettebb főnökéről hadovált. Nem bántam, így volt időm rendesen végigmérni. Laza lófarokba volt fogva sötétbarna haja, világoskék szemét sűrű szempilla keretezte. Ahogy egyre jobban belelendült mondandójába, vörösre lakkozott körmeivel túrta még ziláltabbá a haját. Elgondolkodtam rajta, vajon milyen lehet ez a haj egy párnán elterülve. Alattam.

Vannak emberek, gyönyörű emberek, akik közelében egy magamfajta pancser azt kívánja, bárcsak valaki más lehetne, bárcsak valamilyen más életet élhetne. Mondjuk, ha asztronauta lennék vagy vadászpilóta, igen, egy vadászpilótának biztos nem okozna gondot felcsípni egy ilyen nőt. De nem vagyok vadászpilóta. Lajos vagyok, adóellenőr, váo, igazi csajozós duma, igaz?

Miközben megpróbáltam a lehető legérthetőbben elmagyarázni Melindának, mert mint kiderült, ez volt a neve, Majoros Melinda, hogyan is keveredhetne ki zűrös helyzetéből, agyam egy nem is olyan hátsó szegletében azon morfondíroztam, vajon mikor ér már le a nyakától induló izzadságcsepp méretes mellei közé. Az őrületbe kergetett az a kis csepp, és azt kívántam, bárcsak a helyében lehetnék. Még egy izzadságcsepp is szívesebben lennék Majoros Melinda mellei között, mint az, aki valójában vagyok. Józanságom apró, még megmaradt darabjaiért küzdöttem, mire végre célt ért a kis rohadék. Még éppen láttam, amint megpihen a fekete csipkemelltartóval borított mellek között, amikor is az orrom előtt megjelentek azok a bizonyos vörös körmök. Amint felemeltem a fejem, szégyenkezve találkozott a pillantásom Melinda rosszalló tekintetével. Nem tehetek róla, nem bírtam nem oda nézni, mégis csak férfi volnék, és hát, ha nem akarja, hogy mindenki azokat a rohadtul formás melleit nézze, vegyen föl valami kevésbé ingerlő felsőt. A nadrágom már fájdalmasan feszült lüktető péniszem körül, és tudtam, most már nincs visszaút, muszáj valahogy könnyítenem magamon. Az nem lehet, hogy pont ez előtt a nő előtt élvezzek el, ennél szánalmasabb dolgot el se tudtam volna képzelni. Nem! Úgy döntöttem gyorsan lerendezem ezt az ügyet, és amint végre eltűnik az életemből Majoros Melinda formás melleivel és tökéletes hátsójával, meglátogatom a slozit. Na, nem mintha az nem lenne szánalmas.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kitöltöttem Majoros kisasszony papírjait és biztosítottam róla, hogy amint lehet, értesítem további teendőiről. Mondanom sem kell, nem néztem többet a szemébe, sem amikor átnyújtottam névjegykártyámat, sem mikor megráztam puha, selymes tenyerét búcsúzóul. Ez utóbbi egyébként majdnem megoldotta a nadrágomban kialakult kellemetlen helyzetet. Amint becsukódott mögötte a bejárati ajtó, én fejvesztve rohantam ki a retyóra. Nem törődtem Gréta döbbent pillantásával, egyszerűen muszáj volt enyhítenem merevedésemen. Berontottam a mosdóba és feltéptem a legközelebb eső WC ajtaját. Lehúztam a sliccemet és kezembe vettem az irányítást.

Lehunytam a szemem és elképzeltem, amint az asztalomra döntve széttárom Melinda hosszú, feszes combjait. Képzeletben letéptem rövid sortját. A melltartóhoz passzoló, fekete francia bugyi volt rajta, ami mindig is jobban beindított, mint a tanga. Vadul csókoltam, nyelvem forrón siklott le lágy bőrén, hosszú nyakán, végig egészen csipkébe bujtatott, buja melléig. Már éppen elkezdtem volna foglalkozni alsóbb testtájaival is, amikor egy extatikus borzongás kíséretében elélveztem. Hát nem zseniális? Mondhatom, nálam nagyobb balfaszt nem hordott még hátán a Föld. Még képzeletben sem tudtam megdugni rendesen Melindát. Bár igazándiból már az is csoda, hogy egyáltalán a budira kijutottam.

Végül ez a nap sem volt sokkal különb a többinél, és hogy mi a legjobb az egészben?

Hogy másnap minden kezdődik elölről.

Bár fel se keltem volna. Eleve nem aludtam jól, már hetek óta pokoli hőség tombol. Még estére sem hűl le a levegő. A hőmérő nem hajlandó 30 fok alá süllyedni, én meg nem vagyok hajlandó ezt elfogadni. A legtöbb ember odáig van a nyárért, na de nekem azt senki nem tudja beadni, hogy élvezik ezt a tikkasztó hőséget.

Miután nagy nehezen túltettem magam a reggel megpróbáltatásain, felvettem a ruhatáramban fellelhető legapróbb cuccokat. Egy divatos, koptatott farmersortot és egy orgonalila blúzt. Ez utóbbit még tavaly ősszel vettem egy leárazáson. Nem akartam egész nap izzadni, és ha ezért többet kell mutatnom magamból, mint amennyit illene, hát üsse kő. Meg egyébként is, jól nézek ki. Na, nem kell rögtön önteltnek gondolni, de higgyék el, kaptam már épp elég visszajelzést ezzel kapcsolatban. Szóval ez csak egy egyszerű ténymegállapítás, nem érdekel, ki mit gondol. Magas lófarokba fogtam hosszú, barna hajam és nekiindultam a napnak. Természetesen lekéstem a buszt — szokás szerint — így ácsoroghattam a tűző napon vagy tíz percig. Reggel 9-kor 32 fok és szélvihar. Hihetetlen. Eleve nem kellene ilyen korán fent lennem, ha még meglenne a munkám. Tudják, egy kis kocsmában dolgoztam pultosként. Na, nem egy életkarrier, de épp most végeztem a fősulin bölcsész szakon, szóval nézzék el nekem, ha nem kaptam rögtön a diplomámnak megfelelő állást. Valamiből állnom kell a számlákat, nem lóbálhatom a papírjaimat és verhetem a mellem a fene nagy intellektusomra, azért sajnos ritkán fizetnek. Persze nem elég, hogy kirúgtak — egyébként a mai napig biztos vagyok benne, hogyha engedek a főnök közeledésének, még lenne munkám — de még az adóhivatal is cseszekszik velem. Nem voltam bejelentve munkavállalóként. Nagy cucc, majdnem minden velem egykorú dolgozott már nem teljesen hivatalos keretek között. Én legalább beküldtem az adóbevallásom. Mondjuk, lehet pont azt nem kellett volna. A lényeg, hogy kénytelen vagyok tisztázni a helyzetemet. Nevetséges.

Miután végre megjött a busz, a régi fajta, nehogy már legyen rajta légkondicionálás — ugyan minek az —, egyórás dugóban tötyörgést követően nagy nehezen megérkeztem az adóhivatalhoz. Ahogy leszálltam, egy orkán erejű trópusi szélvihar zilálta amúgy is kusza hajamat még borzalmasabb állapotba. Trópusi szélvihar Európa közepén, erre varrjanak gombot. Sosem hittem el a globális felmelegedésről szóló maszlagot, de kezdem úgy érezni, lehet benne valami. Szerencsére a hivatal épülete pont a buszmegállóval szemben volt, így legalább nem kellett a negyven fokban kóvályognom. Próbáltam összeszedett lenni. Mielőtt elindultam, gyakoroltam, mit fogok mondani. Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy szó nélkül hagyjam a csillagászati összegű büntetést.

Határozott léptekkel megindultam az adóhivatal rozoga épülete felé, de mintha az univerzum is összeesküdött volna ellenem, egyszer csak a semmiből egy piros autó kanyarodott be balról és majdnem elcsapott. Csak pár centin múlott, hogy nem hajtott át a lábamon az a barom. És még volt képe neki felháborodni és hülye libának nevezni. Olyan dühös lettem, hogy hirtelen azt sem tudtam, mivel vágjak vissza. Mire végre eszembe jutott valami frappáns anekdota a férfiakra és az ő egójukkal ellentétesen arányos férfiasságukra, már el is húzott. Nem nevezném magam feministának, de az elmúlt hónapok történéseinek tükrében legszívesebben vérben forgó szemekkel tüntetnék az emancipáció mellett — Le a férfiakkal! — táblát lengetve.

Minden összeszedettségem szertefoszlott, már nem érdekelt milyen benyomást keltek. Egy újabb szélvihar kíséretében berontottam a hivatal ajtaján. Az a rohadt ajtó nem akart becsukódni, így vagy jó öt percet szenvedtem, mire végre sikerült bejutnom az irodába. Azt már meg sem említem, hogy természetesen ez alatt az öt perc alatt senkinek nem jutott eszébe segíteni. Komolyan, ilyeneken már fel sem háborodom. Előkotorásztam a hivatalos értesítőt, hogy megnézhessem melyik ügyintéző van az én esetemhez rendelve. Hajnal Lajos. Remek — gondoltam — még egy pasi! Nem volt már kedvem finomkodni, így egész egyszerűen felkiáltottam és követelni kezdtem, hogy mutatkozzon be ez a bizonyos Hajnal Lajos. Az iroda túlsó feléből egy sápadt, ijedt alak hadonászott az egyik kezével, hogy jelezze, ő az, akit keresek. Hogy a másik kezével miért tartott maga elé egy mappát, rejtély. Bepisilt talán? Amilyen időszakot mostanában élek, már semmin sem csodálkoznék. Na, sebaj, legalább nem azt a szúrós szemű nőt kaptam, aki végig engem méregetett az asztala mögül. Tőle biztos nem várhattam volna semmilyen együttérzést. A férfiak nyelvén értek, a nőkén kevésbé. Furcsa, de már a gimnáziumban is több volt a fiú barátom, mint a lány. Illetve nem, mégsem furcsa, elvégre a csinos lányokat ritkán kedvelik nőnemű társai. Ebben a szituációban ez jól is jött. Mondom, alapjáraton nem vagyok feminista.

Átvágtam az irodán és megálltam az ügyintéző asztala előtt. Ő hellyel kínált, de addigra már olyan dühös voltam, hogy nem bírtam egy helyben maradni. Csak fel-alá járkáltam és rázúdítottam minden problémámat a szerencsétlen fickóra, aki a szemüvege mögül vizslatott elszántan. Azt hittem, rosszul látom. Nem elég, hogy gyakorlatilag alig figyelt arra, amit mondtam, de még volt képe a mellemet fixírozni, miközben én tajtékzottam a dühtől. Elkezdett magyarázni valami hivatalos nyomtatványról, de én ekkor már nem tudtam másra gondolni, csak hogy jól kioszthassam, amiért ilyen illetlenül bámul. Ekkor, mintha csak egy villanyt kapcsoltak volna fel a fejemben, arra is rájöttem, miért is szorongatta azt a bizonyos mappát olyan elszántan maga előtt.

Különös, de ettől a gondolattól lehiggadtam. Valamilyen kifacsart módon ugyan, de megsajnáltam az előttem szorongó szerencsétlen alakot. Valószínűleg mögötte nem csak egy rosszul sikerült hónap áll. Nem elég, hogy a világ második legrosszabb munkáját tudhatja magáénak — az első helyen a BKV ellenőröket említeném meg —, de még az ilyen idegbeteg ügyfeleket is fapofával kell tűrnie. Ugyan már nem voltam olyan dühös, de mégsem hagyhattam, hogy továbbra is a melleimet bámulja. Egyrészt pofátlanságnak tartottam, másrészt így nem igazán hittem, hogy orvosolni tudja a problémámat. Úgy döntöttem, nem csapok jelenetet, udvariasan megkocogtattam az asztallapot előtte, hogy felhívjam a figyelmét rá, hogy az arcom pár centivel feljebb található. Szerencséjére volt benne annyi, hogy szégyenkezve lesüsse szemeit, így ha megbocsátani nem is, de elfogadni el tudtam otromba reakcióját. Átnyújtott egy névjegykártyát — nem is tudtam, hogy az adóellenőröknek is van —, majd megkért, hogy írjak alá egy formanyomtatványt, amivel tanúsítom, hogy a (volt) főnököm, nevezzük nevén a dolgokat, egy hülye. Aláfirkantottam a monogramom: M.M. Sosem írom ki a teljes nevem. Majoros Melinda, ugyan már, túl sok időt venne igénybe, meg így egyébként is stílusosabb.

Hajnal úr mindeközben igen erőteljesen bűvölte szemeivel a parkettát. Talán a repedéseket számolgatta? A kellemetlen közjátékunk ellenére is igazán a szemembe nézhetett volna, legalább amikor kezet ráztunk. Apukám szerint nincs is nagyobb illetlenség, mint kézfogás közben nem az ember szemébe nézni. Persze apukám is hímnemű, így fogalma sem lehet róla, mennyivel több, ennél illetlenebb dolog történhet az ember lányával. Egyébként is, az emelt fő még a legrosszabb napjain is átsegítheti az embert.

Na mindegy, nem azért jöttem ide, hogy életvezetési tanácsokat osztogassak. A kelleténél kicsit tovább szorítottam meg izzadságban fürdő hivatalnokom kezeit. Talán ezért honolt olyan furcsa kifejezés az arcán, ki tudja?! De tényleg! Úgy nézett ki, mint aki éppen a legszörnyűbb rémálmát éli újra.

Talán úgy is volt, végtére is nem érdekelt, csak el akartam már végre szabadulni. Fogtam a táskám és amilyen gyorsan csak tudtam, kirontottam az ajtón. Szerencsére, amíg a hivatalban időztem, a szél lecsendesült. A nap égető sugarainak útját épp egy tejfehér bárányfelhő takarta. Elmosolyodtam, kihúztam magam és folytattam tovább utamat. Emlékszem, arra gondoltam, ennél rosszabb napot is túléltem már.