Mert nem volt mit tennie: karmolta, harapta, csípte és közben óbégatott vadul. Összeomlott minden, és nem maradt semmi az üres, hideg szobában. A fiú, akinek szelíd ártatansága és ízes beszéde valahol mélyen egy elveszett otthont formált este, most tehetetlenül nyüszített az agyában. Miért pont őt szúrta ki a tömegből? Milyen idióta vicce volt ez a sorsnak? Mit kell még megélnie, mielőtt elhagyhatja ezt az elcseszett világot? Ezek után hogyan harcolja meg a boldogságát? Semmi ártatlan nem maradt benne.

— Nyugi már, hallod! — szuszogott a fiú alatta. Védekezett, de nem érintette meg, nem bírt hozzányúlni. Ez sem maradt meg nekik.

Az első tíz perc pokoljárás volt: a szégyen, megaláztatás, meztelen teste megkorbácsolása. Sarokba szorított vicsorgó ebek voltak, röpült a nyál mindenfelé. Az agy lezárt, nem volt hajlandó szembenézni. Majd az érzelmi vihar kimerülésével jött az okádás, megszabadulni mindenáron a tehetetlenségtől. Az állattól önmagában. Fekete, keserű szájízzel bámulta a falat, nem nézett a fiúra, aki mellette ült, ugyanúgy elveszve. A fiú néha szólt volna, de hang nem jött ki a torkán. A lány kitágult pupillái, lelógó sovány karja, savanyú szaga megállította benne az akarást.

Kulcscsörrenés zajára, nyikorgó, majd csapódó ajtóra, motozásra, a fénytelen parketten koppanó fáradt léptekre néztek fel. Ötvenes nő állt eléjük, felstuccolt hajjal, rosszul kifestve, csípőre tett kézzel.

— Hát ez meg ki? — hangja is fáradt és reccsenő, mint a karikák a szeme alatt. Ott kuporgott a fal mellett a kis szöszke, s a tejfeles. Akkor a nő szeme kinyílt, nagyra nyúlt az arca.
— Tomikám! Tomikám, te vagy az?

A lány felkacagott. Nem úgy, mint előző este, felszabadultan, kelletve bájait; kurta felszisszenése volt ez a léleknek. A nő előre lépett egyet, sután, s csak hajtogatta meglelt kisfia nevét. Lerogyott elébük, szeméből csurgott a víz, összemaszatolta a sminket, egyik kék szemből a másikra pillangatott. Miért ez a két, gyönyörű és hasonló rezzenéstelen arc?

— Szólj már Gitta, hát hogy találkoztatok? — ingujjába törölte csorgó orrát, szipogott, próbált józan maradni az észvesztő örömben. Nem értette lánya dühét, szégyenét nem látta. — Dehát, akkor minden rendben van, nem igaz?!

— Megvan a fiad, mostmár elmehetek végre? Elengedsz, anyám? — piszkosan jöttek az első szavak, hányásszagú röffenések. De nem mozdult, a test még erőtlen volt.

— Ugyan már, kincsem — szégyenlősen tette a szépet megkerült sarja előtt. — Nahát, micsoda meglepetés ez mára! Kerestem ötezer forintot is, elmegyünk, ünnepelni! Igen, ez lesz a legjobb! Ünnepelünk! Megünnepeljük az elkódorgott fiú hazatértét! Ünnepeljünk! Na, felkelés, indulás! A piacon tudunk enni kolbászt! — Végre felpattant, sürgött-forgott, be nem állt a szája. Kifutott, befutott, igazgatta magát, végre kikerült testéből a megrázkódtatás. Addig tapsolt, nógatott, tüsténkedett, amíg amazok teste megmoccant, belebújtak tegnapi ruháikba; élőhalottként követték a peckes anyát.

A piacon, a hentes-standnál ácsorogva roppant a kolbász, kibuggyant belőle a sárga zsír, lecsorgott a kerek állon. Ők ketten szótlan-sápatagon ácsorogtak, nézték az anyát, ahogy fal, ahogy kielégül örömmel.

— Tomikám, hát mondj valamit már! — buzgólkodott negédesen. Mintha álomból ébredt volna, szólt a fiú:

— Dehát én nem is Tomi vagyok!

— Dehogynem! Varga Tamás vagy! Az én elveszett fiam! — kacagott élesen az anya. Lányára nézett, de mintha ő is felocsúdott volna, most egyre növekvő feszültséggel lesett felé.

— És a levél, a hátsó zsebedben? — kérdezte a lány, hisztérikusan.

— Mi van vele? — a fiú értetlenkedett. Fáradt volt, öreg és élettelen. Elege volt ebből a két nőből.

— Azt te kaptad meg, a te nevedre szólt, te jöttél fel megkeresni eng…, a húgodat! — A lány sivított, két munkásember odakapta a fejét a másik álldogálónál.

— Igen, de én mégsem vagyok Tomi — ezt hajtogatta csak, egykedvűen.

— Akkor ki vagy?

— Varga Ferenc vagyok, Simonpusztáról. Engem nem adoptáltak, és nem szöktem el sehonnan sem. Sosem jártam a fővárosban. Az anyám neve Hajnal Róza, az apám Varga Ferenc. A nagybátyám Varga István. Nincs testvérem. Nincs húgom. Én Varga Ferenc vagyok.