Tegnap elment a gyógyszertárba, és megvette az altatót. A neten olvasott róla, és egészen megtetszett neki. A mérgezést tartotta a legtisztább megoldásnak, nem akarta, hogy minden mocskos legyen a vértől. Szép, tiszta munkát akart, gyorsat és fájdalommenteset. Végül is nem azért kell meghalnia, mert dühös rá, vagy gyűlöli. Egyszerűen csak útban van.

Két nappal ezelőtt határozta el magát. A tévé előtt ült, mikor a nő kecsesen belibegett egy szál vékony, szinte átlátszó pongyolában, arca kipirult volt, haja nedvesen göndörödött a vállára. Tudta, hogy megint együtt voltak, nélküle. Figyelte, ahogy a konyhába sétál, tölt magának egy pohár bort, és a pultnak támaszkodva rámosolyog. Régen szerette ezt a mosolyt, egészen elbűvölte. Szerette megcsókolni a telt ajkait és égővörös hajába túrva hátrahúzni a fejét, hogy lássa megfeszülni azt a kecses porcelán nyakat. Eszébe jutottak együttléteik, amikor végigcsókolta a puha bőrt, miközben beleborzongott a kis vörös nyögéseibe. Ahogy most elnézte a tökéletes testet, elégedetten vette tudomásul, hogy nem ébreszt már benne vágyat, nem kívánja már úgy, mint a kezdetekben.

Lustán körbenézett, és tekintete megpihent a szoba díszén, egy szépen faragott asztalon pihenő Ming vázán. Hát igen, sóhajtott fel magában. Ha már megvetette itt a lábát, nem hagyja, hogy olyan egyszerűen kitúrják. Ez a váza némán és mozdulatlanul képviselte mindazt, amiért még itt van.

Már túlélt pár lányt, de most érezte, hogy vesztésre áll. Ő viszont tudott valamit, amit az a másik nő nem. Mindig az nyer, aki merészebb. Régről ismerte már a férfit, és tudta, hogyan keltheti fel a figyelmét. Mosolyogva rágyújtott egy cigire, és figyelte, ahogy a másik nő visszamegy a hálóba.

Éjjel együtt voltak, mind a hárman. Nézte, ahogy csókolják egymást, majd magához húzta a nőt, és szinte teljesen kisajátította. Tudta, hogy ez az utolsó éjszakájuk, ezért úgy szerette, mint legelőször. Látta a férfiban hirtelen fellángoló vágyat, és a szemébe nevetett, miközben kényeztette az előtte fekvő nő testét, aki nyögve vonaglott érintése nyomán. Hirtelen csak ketten voltak, ő és a férfi, alattuk a vörös nővel, aki már máshol járt, nem számított, csak ketten voltak, két fekete tekintett találkozott, régi megértéssel, régi szenvedéllyel. Mikor lihegve a párnákra hanyatlottak, végigsimított a nő izzadságtól nedves haján, és megcsókolta a homlokát.

Másnap korán felkelt, és gyors listát írt, mit kell vennie. Kenyér, tészta, méz, zsebkendő, multivitamin és az altató. Azok ketten még az ágyban feküdtek, mikor ő már kigurult a kocsival a garázsból. Először a gyógyszertárba ment, kedélyesen elbeszélgetett az eladóval, miközben szórakozottan játszott a kezében a gyógyszeres dobozzal.

Ebéd körül leült egy kis parkban, etette a galambokat a maradék hamburgeréből, élvezte a kora őszi nap melegét, és mosolyogva figyelte a nevetgélő, sikongató gyerekeket. Eszébe jutott, milyen régen beszélt az anyjával. Felhívta, ő is épp ebédelt, milánóit csinált, tudja, úgy, ahogy szereti, sok sonkával, átugorhatna, együtt lehetnének kicsit.

Nem, sajnos nem megy, mentegetőzött, még elő kell készülnie estére, romantikus vacsorát tervezett, meglepetés lesz persze, mennie is kell, csak gondolta megkérdezi, minden rendben van-e. Végül letette a telefont, úgy érezte, tényleg ideje menni, már biztos nincsenek otthon.

Hazament a szép, tágas házba, jólesően nézett körül, szeretett itt lenni, szerette a mézszínű falakat, a fekete márványkandallót, a tágas, nyitott konyhát, mindenből áradt a kényelem és valami derűs nyugalom.

Kikészítette a három metszett kristálypoharat a nagy, fekete bőrkanapé előtti üvegasztalra. Elmélázva nézte a tisztán csillogó poharakat, tanakodott magában, hogyan is csinálja, hiszen eddig még nem mérgezett meg senkit. Végül hirtelen elhatározással kiment a konyhába, levette a szekrény tetejéről az ódon, öntött vas mozsarat és beleszórta a gyógyszert. Határozott mozdulatokkal dolgozott, szemöldök ráncolva koncentrált, hogy egészen finom porrá zúzza a szemeket. Mikor már elégedett volt az eredménnyel, odavitte az egyik poharat, és beleszórta az altatót. Alaposan kitörölgette a mozsarat, halkan dúdolt közben, mivel mindig dúdol mosogatás közben, mert irritálja a csapból zubogó víz hangja. Mikor újra a szekrény tetején volt a mozsár, visszavitte a pezsgőspoharat a nappaliba, és letette a másik kettő mellé az asztalra. Kicsit elpepecselt, hogy szép, geometrikus háromszögben álljanak. Szerette, ha rendezetten vannak a dolgok.

Egy vázában még pár szál rózsát is tett a kis üvegasztalra, vöröset persze, isteni illattal árasztották el a szobát. Mikor végzett, kiült a teraszra kezében egy magazinnal, szórakozottan lapozgatta, míg várta, hogy megjöjjenek. A postás biciklizett el a ház előtt, jókedvűen integetett neki, kérdezgette a beteg kutyájáról és a feleségéről. Kedvelte ezt az embert, maga sem tudta miért, szívesen hallgatta apró-cseprő ügyeit.

Végül eltelt a nap, leszállt az este, feljöttek az első csillagok, a hold kereken ragyogott a kert fölött. Begurult a nagy, fekete terepjáró. Erre elővette a pezsgőt a hűtőből. Mikor beléptek az ajtón, megcsókolta mindkettejüket, és kitöltötte a pezsgőt. Nem akarta húzni a dolgot, fölöslegesnek érezte. Túl lesznek rajta és kész.

Miközben a másik nő felhajtotta a pezsgőt, abból a pohárból, amit odaadott neki, ő a férfihoz lépett és szenvedélyesen megcsókolta. Hosszan csókolták egymást, élénkvörös rúzsával egészen összekente a férfi száját. Hangos csörömpölésre rebbentek szét. A kis vörös elterülve feküdt az üvegasztal maradványain. A férfi kétségbeesetten a nevét kiáltotta, és letérdelt mellé. Ő meg csak cigarettára gyújtott, és miközben nézte, ahogy a férfi próbálja kitapintani a szívverését a másiknak, nem érzett se örömet, se megbánást, csak állt, és nézte azt a merev, sápadt arcot, a mozdulatlan mell vonalát, a kiömlött pezsgő nedves nyomát a padlón. A cigi halványan füstölgött a kezében, miközben megigazította kicsit félrecsúszott apró, fekete ruháját. A férfi végül zsebre dugott kézzel felállt, egy darabig csak bámult ki az ablakon, majd idegesen a hajába túrt, és felé fordult.

— A te műved? — kérdezte, hangja nagyon halk volt. Ismerte már ezt a hangot, látott már fekete zsákot cipelő férfiakat ezután a hang után. Kicsit meglepődött, mert még mindig nem érzett semmit.

— Igen.

Állta a férfi összeszűkült tekintetét, nem nézett félre, egyenesen azokba a hideg, fekete szemekbe nézett. A hirtelen jött pofontól kicsit megtántorodott, a vér ízét érezte, majdnem elesett, de a férfi megragadta, és vadul megcsókolta, összekeveredett a rúzs és a vér vöröse.

A hold mosolyogva világította be a szobát, fénye megcsillant az üvegcserepeken dermedten vöröslő hajkoronán, magába itta kettejük halk, majd egyre hangosabb, szenvedélyes lihegésének hangját, végül megállapodott a fehéren árválkodó váza felületén.