A rakodópart alsó kövén ülök, nézem, hogy úszik el egy dinnyehéj. Frászt. Nincs itt semmilyen dinnyehéj. Helyette tél van és hideg. A Duna hártyás, jeges. Dinnyét meg csak a nagyáruházakban lehet kapni, aranyáron. Spanyolból. De a tény az tény marad. Az, hogy én itt ülök, ebben a bazi hidegben, és a folyót bámulom. Nem zajlik, nincs még itt a kora tavaszi áradási ideje, karácsony van, lustán hömpölyög, akár az élet az ünnepek alatt. Tegnap esett a hó. Nagy, lelkes pettyekben. Egészen betemette a várost. A buszok is késtek, hajnalban pedig a maradék hókása ráfagyott az utakra. Emiatt reggel sok volt a baleset. Kisebb ütközések, koccanások, járdán elcsúszások, semmi komoly. Aztán jöttek és felsózták az egészet, a járdáktól az útpályákig. Mindent. Utálom, ha sóznak. Tönkremegy benne, miatta, általa a cipőm. Az összes jó cipőmet ez a savas latyak cseszte szét. Még ha homokkal szórnának, az sem az igazi, de az legalább tisztítható. Az Országházat még mindig renoválják. Attilát meg ide-oda cipelik. Egyes vélemények szerint fejjel kéne a Dunába. Mint a bronzcipők viselőit, itt a rakparton, anno. Rémes. Nem is értem magam, de az utóbbi időben egyre jobban foglalkoztat a politika. Nem is az, amit tesz, művel, véghezvisz az életünkben, nap mint nap, hanem a milyensége, a fajtajellege. Kölcsönöztem is ki pár kiadványt a témát illetően az egyetemi könyvtárból. Ha hazaérek, bele is kezdek egybe. Mást úgy sincs kedvem olvasni. Pláne regényeket, fikciót, talányos történeteket. Minek? Még a sajátom is untat, nemhogy másé. Pedig régen szerettem olvasni. Faltam a könyveket. Mindenhol és mindenkor a könyveket bújtam. A buszon, ülve. A villamoson, állva. A metrón, fél kézzel a kapaszkodót markolva. A gimnázium folyosóján. A sportpályán. Anyám munkahelyén. A parkban, kutyasétáltatás közben. Ha nem volt könyv a kezemben, szabályosan rosszul éreztem magam. Aztán ez egyszerre megszűnt. Valami olyasmi lehet ez, mint amikor ráun az ember egy hobbijára. Elsőnek nagyon bejön neki a dolog, teljes erővel beleveti magát az új hóbort megismerésébe, azonosul vele, aztán ez is, akár a szerelem, idővel megfakul, színtelenné, unottá válik. Megleli a helyét az ember sorsában. Így vagyok a könyvekkel is. Ma már nem elfogyasztani akarom őket, hanem befogadni. Megismerni a fajtajellegét. Ha van neki. Piszok hideg van. Nincsenek mínuszok, de itt a víz közelében fagyosabbnak hat a légkör. Bevonzza a cúgot. A kesztyűmet is otthon felejtettem. Igazán bosszantó. Új, most vettem. Direkt a szezonra. Le volt árazva. Így vásároltam a karácsonyra szánt ajándékokat is. Egy délután alatt végeztem mindennel. Ez a jó a bevásárlóközpontokban. Annyira személytelen mind, hogy az ember feltűnés nélkül el tud veszni benne, csak magára figyelve, senki másra, aztán gyorsan összekapkodja, begyűjti a családnak, barátoknak szánt dolgokat, és ahogy érkezett, ugyanolyan ismeretlenül, színtelenül már távozhat is. Senki nem kérdez semmit, és senki sem marasztalja. Talán csak a villódzó reklámfeliratok és a termékmintát kínálgató fiatal lányok. De persze ők is csak muszájból. Két óra alatt végeztem is. Anyának sálat vettem, apának borotvakészletet, Péternek új mütyürt a számítógépéhez, magamnak semmit. Nem is, hazudok, hiszen a kesztyűt is ekkor vettem. Akkor azt. Saját részre. Jó érzés, hogy nem kerülök sokba magamnak. Régen ez is másképpen volt. Rengeteg pénzt költöttem a hóbortjaimra. Új ruhákra, márkás parfümökre, színházbérletre, jógaoktatásra. Azt gondoltam, ezek a dolgok építenek és hozzátesznek a személyiségem fejlődéséhez. Ma már nem így gondolom. Nem ettől lettem jobb vagy másabb. Hogy mitől? Nem tudom, de nem is érdekel. Nem ez, ami számít. Hanem az a másik. Ami majd most fog bekövetkezni. Az új év első napján. Rögtön szilveszter után. De ezzel most még nem kell foglalkoznom, addig hátravan egy teljes hét. Most nem ez a fontos. Vagy nem ez a legfontosabb. A fontos az, hogy a döntést meghoztam, és nincs már visszaút. Bennem. Ha másban lenne, az meg nem érdekel. Az nem én vagyok. Nem nekem fontos. Ideje indulnom. Péter mérges lesz, hogy ilyen sokáig elmaradtam. Nem ezt szokta meg. Tőlem. Mert én nem ilyen vagyok, mint most. Ilyen hallgatag, ilyen morózus, ennyire más. Pedig most ez lesz egy darabig. Addig a napig biztosan. Máshogy nem lehet. Most az a legfontosabb feladat az életemben, hogy azon túl legyek, hogy azt megoldjam. Azután jöhet csak minden egyéb, ami még hátravan. Hogy vége. Hogy eztán külön utakon. Te erre, én arra. De ezt csak azután lehet, mert addig ez még közös. Minden az. Még az is, ami bennem növekszik. Ami tőle, általa növekszik. Aminek nem szabadott volna megtörténnie, de most, hogy megtörtént, meg kell tenni a szükséges lépéseket. Talán ha előbb érkezik, mondjuk két évvel. Amikor Rómában nyaraltunk, aztán ősszel közös otthonba költöztünk, amit együtt rendeztünk be. Talán ha akkor. De nem így történt. Eltelt két év, két hosszú, nyögvenyelős év, és ez az időszak teljesen megváltoztatta a dolgokat. Nem is értem egyébként, hogy hogyan is történhetett ez meg. Hiszen szedtem a gyógyszert. Igaz, az sem száz százalék, azt mondják. Meg volt időszak, hogy nem jutottam el az orvoshoz felíratni. Ez is lehet probléma. Meg az is, hogy nem tudtam neki eléggé nemet mondani. Hogy hagytam magam. Hogy elgyengültem. Hagytam, hogy kihasználja a helyzetet, leteperjen, szeressen, erővel. Nem szerelem volt ez, hanem erőszak. Színtiszta erőszak. De most már vége. Nemsokára vége. Nem aggódom emiatt. Felkelek a kőről. Hideg és hófoltos. Leseprem a kabátom, zsebre dugom a kezem és felsétálok a rakpart irányába. Még egyszer visszanézek. A Dunára. Milyen hideg és szenvtelen. Milyen gyötrően bánatos ez a karácsony. Bennem. Még jár a villamos. Bevárom. A Vigadó térnél leszállok. Hazaindulok. Csupán pár percnyi séta innen az otthon. Benyitok a lakásba. Odabent jó meleg van. Péter beüzemelte a konvektort. Eszerint volt a gázszerelő. Tegnapelőtt bedöglött az a vacak, két napig kardigánban, hosszúnadrágban aludtam. De most már jó. Halleluja. Isten szeret minket. Az előszobában megállok egy percre, mint aki tétovázik, és még úgy, utcai szettben belebámulok a nagy, ovális tükörbe. Tetszem magamnak. Erősnek, határozottnak látszom. Ez jó, ez kell nekem most. Lustán levetem a gönceim, a cipőmet letörlöm egy zsebkendővel, és úgy rakom a helyére. Sófoltos marad picit. Basszák meg. Basszák meg mind. Péter közben előkeveredik, és egy majdnem üres tálcával, rajta kakaós pohárral és némi szendvicsmaradékkal benyomul a konyhába. A tálcát a konyhapultra teszi, a poharat elmossa, a maradékot a kukába önti. Unott mozdulattal még a morzsákat is kirázza a fémtálca széleiből. Leül, fogpiszkálót halászik elő, majd kikapirgálja a fogközéből a felgyűlt ételmaradékot. Rám néz. Először érdeklődve, aztán kissé dühödten. Megszólal.

— Hívott az orvos. Az orvosod.

— Az itthoni telefonon?

— Nem, a mobilodon. Sokáig csörgött, azért nézem meg, hogy ki az. Onnan tudom, hogy doktor, mert kiírta a nevét a telefon. Persze lehet jogászdoktor is, nem is tudtam, hogy ügyvédre van szükséged.

— Mert nincs is. Majd visszahívom. Köszönöm. Most lefekszem.

— Várj… kitaláltad már, hogy hogyan hívják majd a picit, ha fiú lesz? Tudom, hogy ezt a döntést rád bíztam, de lenne egy jónak tűnő javaslatom. Bálint. Na, mit szólsz hozzá? Békés Bálint. Szép bibliai név, nemde? Jelentése erős, egészséges. Igazi kis vasgyúró lesz az a gyerek!

— Az, az lesz biztosan. Tényleg szép név. Igazán remek választás. Megyek, lefekszem, iszonyat fáradt vagyok. Anyád mikorra ígérte magát?

— Este hétnél előbb nem esik be. Addig süt-főz. Meg tollászkodik. Hiszen ismered. Mi nem főzünk semmit?

— Nem, mi nem. Majd a mama. Mármint anyukád. Jó éjt.

Azzal otthagyom. Bebotorkálok a szobába, levetem magam az ágyra, betakarózom, a párnát a fejem alá gyűröm, és megpróbálok aludni. Pihenni. Agyban túl lenni az egészen. Túl lenni azon, hogy a rám törő sírás közben egy meg nem született gyerek nevét mormolom monoton… Bálint, Bálint, a békés… Békés Bálint. Aztán végre elaszom. Péter anyjának rikácsoló hangjára ébredek. Kisírt szemekkel.