Van olyan, hogy ma-napom. Mai ma-napomhoz színt rendelek, statisztál a szín a mai életemben, vagy a színhez rendeznek engem − ezt még nem tudom, azt igen, mai ma-napom fekete, azzá tette a tegnap még csak tárgymezőbe írt tempó-szó; hogy vágyom a szürkére legalább, mikor is akartam szürke lenni; én leszek a főszereplő, kiabálom, ennek a darabnak csak vége van, még ezt is kiabálom, hogy lehet, csak vége, itt tompulok, szürkét akarok, mi ez a homály, tisztaszürke legyen, grééj, na itt rendesen remegni kezd a hangom.

         Ne színészkedj, mondod nekem, pedig szívből jön, a kiabálás, a még egyszer kiabálás, a tompulás, a remegés − bár ahhoz te jobban értesz.

      Rumba dőlt az életem, ne javíts ki, nem romba, milyen tánc az a romba, különben is, mi az, hogy nem is iszom soha egy kortyot sem, rumot sem, tudom azt én, nem képzelem magam a színpadra, tetszik a szó, sosem értetted a játékaimat, rumokban az életem, mi az, hogy csak a cím miatt találom ki ezt is, hogy jól hangozzon, naés, legalább szürkülök.

Ribillió van, mondod, rumbillió, teszem hozzá, nyugodtan párolj le, nem vagy te melasz.

      A holnap-napom arany lesz, azt sem tudod, hogy van arany rum, mondod nekem, hát nem is, fehérről hallottam már, meg arról, amit a süteménybe teszek, már ha nem aroma, a puncs szóval szeretem, rumpuncs, de nem vallom be, hogy nem ismerem, a fűszeresről is hallgatok.

      Van olyan, hogy fekete rum, súgod, megenyhülök, sőt, naná, tehát, jó a színház, jó ez a színház, ennek a darabnak csak vége van, de milyen jók a színek, rumbák, ma-napok.