Deák-Takács Szilvia
1973-ban született Kisvárdán. A KLTE magyar-művelődési és felnőttképzési menedzser szakán végzett. A kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium magyartanára. Írásai a Gondjainkra bízva, Időjelek, Mégis tavasz, Májusi szél, Arcok és énekek, az operafesztiváli Légyott-antológiákban (2007-2011), a Szeged effekt2-ben jelentek meg. Tagja a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesületnek, alapító tagja a Czóbel Minka Baráti Körnek. A Bessenyei György Gimnázium és Kollégium fennállásának 95., valamint 100. évfordulójára készült Jubileumi Emlékkönyvek szerkesztője. A Modus hodiernus sorozatban megjelent „Jövőm emléke, múltamnak árnya” — In memoriam Czóbel Minka című tanulmánykötet szerzője. Publikált a Pedagógiai Műhelyben, A Vörös Postakocsiban, az Irodalmi Jelenben, a Szegedi Lapban, A Pad folyóiratban, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében. Elvégezte a Magyar Író Akadémia Szépíró mesterkurzusát. 2009-ben írása jelent meg a Mestereink nyomában című antológiában, valamint Kornis Mihály íróakadémiai tanítványaként a szerző alkotói honlapján. Az SPN Könyvek sorozat szöveggondozója 2013-ig. A HogyÖt, a Hunlandia, a Miskolc KapuCíner és a Díszkosz tizenkettő című antológiák szerzője. 2008-2014 között a Spanyolnátha szerkesztője. 2011-ben Bessenyei Emlékplakettet kapott. A Magyar Nyelvi Szolgáltató Iroda (manyszi.hu) nyelvi tanácsadója.
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Deák-Takács Szilvia
Tehátrum
Jelenet egy szájra
Van olyan, hogy ma-napom. Mai ma-napomhoz színt rendelek, statisztál a szín a mai életemben, vagy a színhez rendeznek engem − ezt még nem tudom, azt igen, mai ma-napom fekete, azzá tette a tegnap még csak tárgymezőbe írt tempó-szó; hogy vágyom a szürkére legalább, mikor is akartam szürke lenni; én leszek a főszereplő, kiabálom, ennek a darabnak csak vége van, még ezt is kiabálom, hogy lehet, csak vége, itt tompulok, szürkét akarok, mi ez a homály, tisztaszürke legyen, grééj, na itt rendesen remegni kezd a hangom.
Ne színészkedj, mondod nekem, pedig szívből jön, a kiabálás, a még egyszer kiabálás, a tompulás, a remegés − bár ahhoz te jobban értesz.
Rumba dőlt az életem, ne javíts ki, nem romba, milyen tánc az a romba, különben is, mi az, hogy nem is iszom soha egy kortyot sem, rumot sem, tudom azt én, nem képzelem magam a színpadra, tetszik a szó, sosem értetted a játékaimat, rumokban az életem, mi az, hogy csak a cím miatt találom ki ezt is, hogy jól hangozzon, naés, legalább szürkülök.
Ribillió van, mondod, rumbillió, teszem hozzá, nyugodtan párolj le, nem vagy te melasz.
A holnap-napom arany lesz, azt sem tudod, hogy van arany rum, mondod nekem, hát nem is, fehérről hallottam már, meg arról, amit a süteménybe teszek, már ha nem aroma, a puncs szóval szeretem, rumpuncs, de nem vallom be, hogy nem ismerem, a fűszeresről is hallgatok.
Van olyan, hogy fekete rum, súgod, megenyhülök, sőt, naná, tehát, jó a színház, jó ez a színház, ennek a darabnak csak vége van, de milyen jók a színek, rumbák, ma-napok.