Büttner Helénről szeretnék írni, ám azon a személyen keresztül közelítek felé, akit a leginkább szerethetett. Czóbel Minka Lélekvándorlás c. drámájában e két nő művészeti együttműködésének lehetünk tanúi − Büttner illusztrációkat készített Czóbel drámájához. (A dráma csak francia nyelven hozzáférhető.) Vajon a két alkotónő mit akarhatott létrehozni a „Lélekvándorlás” páros munkájában?

 

      Ha Büttner egyéb képeit nézegetem, egyfajta békesség árad belőlük, különleges fenség − mind a táj, mind az állatok tekintetében. De miért festett Büttner állatokat? Az antropomorf-panteista világnézet szerint az állatvilágban nagyon is jelen van Isten. A teozófiai szemléletmód alapja, hogy minden élet egy élet, és mindenben az Egy Élet lüktet, mindent az Egy gondolata alkotott és teremtett. Ha feltételezzük, hogy Büttner alkotótársával, Czóbel Minkával együtt teozófus lehetett, akkor könnyű kitalálni, hogy miért választotta fő tárgyának Büttner az állatokat. Az állatokban a méltóbb, boldogabb életet láthatta, ábrázolhatta. Állatképeit nem ruházta fel az írás laikus szerzője számára láthatóan többletjelentéssel, miszticizmussal, de gondolataiban egy olyan filozófia híve volt alkotótársával együtt, amely az állatokat többre tartotta, mint a legtöbb ember − egy lélek hordozójának. És lévén, hogy Czóbel drámája a lélekvándorlás hitét járja körül, adódik az állatok szerepeltetése.

 

      A Nemzetközi Teozófiai Társulat 1875-ben alakult meg, ekkor már találunk magyar tagokat a társulatban. A Magyar Teozófus Társulat 1906. március 2-án született, Czóbel Minka drámája pedig 1897-ben jelent meg. Büttner illusztrációi a Lélekvándorlás c. drámában egyértelművé teszik az ezoterikus, teozofikus, antropozofikus világot, amire a dráma utal.

 

      A büttneri illusztrációkat nézegetve találunk egy földgolyót körbefonó kígyót, valamint egy saját farkába harapó kígyót. A kígyó a teozófiában − ahogy sok más hitben − a bölcsességnek felel meg, a rejtett tudásnak. Ha a saját farkába harapva ábrázolják, a kezdet és vég nélküli örökkévalóság szimbólumává válik. Kör, amelynek a középpontjában világegyetemek jelennek meg, növekszenek, majd elpusztulnak, eltűnnek.

 

      A drámában találunk szürreálisnak tűnő illusztrációt is, mely azonban az ezoterikus szimbólumok segítségével felfejthető. Ilyen a Merkúr-bot, vagy a szárnyas szívek, akiket vagy amiket Isten, egy napban elhelyezkedő szem képében felülről szemlél. A szív a tarot szerint női, befogadói minőség, a szeretetre való képességet szimbolizálja. A szívek megszólítása a drámában szintén feminin: nővérlelkek („ames soeurs”). A darab során többször is megjelennek női figurák, mégpedig gondolkodó női figurák, ilyet azelőtt Magyarországon nem lehetett szokványosan ábrázolni egy drámában. A korban addig maszkulin vonalon felidézett képek mellett üdítő Czóbel és Büttner gondolkodása, világuk, melyet női képekre alapoztak, női vonalon elkezdett öndefiniálásuk.

 

      A nők szerepeltetése nagy jelentőséget kap a nyolcadik színben. A büttneri illusztráción azt látjuk, hogy tea és cigaretta (akkoriban még nőknél talán nem megszokott), valamint könyvek társaságában két nő ül: Suzanne és Marthe. Az anarcsi művészpárost látjuk szemtől szemben. Nem nehéz kitalálni, hogy Suzanne figurája mögött Büttner alakja állhat, Marthe pedig Czóbelt személyesítheti meg. Marthe aggodalmasabb, finom, míg Suzanne nyugodtabb típus. A fő kérdés a drámabeli jelenetben: éltek-e már ők ketten egy boldogabb időben? Suzanne hosszú termek fénylő parkettájára, saját uszálya siklásának hangjára emlékszik vissza. (Czóbel verseinek is jelentős részében idéződik fel ez a kép.) Majd visszatérünk egy előző életbe − itt Suzanne paraszti származású, vörös hajszínnel és férfias testalkattal. Feleségként szörnyű élet jutott neki. Vajon ezt Büttner átérezhette, és örült, hogy nem „paraszti” feleségként kell leélnie az életét, hanem Czóbel Minka személyében egy olyan társ mellett, aki művészetére fogékony volt, inspirálta, és akitől nem kellett anyagilag függnie? Mintha az olvasó, aki kicsit ismeri Czóbel és Büttner életét, egy anarcsi kúriában lejátszódott beszélgetésükbe pillanthatna be. A Jelen bizonytalan és szerencsétlen, kétségbeesett és igaz színezetű a drámabeli Suzanne szerint. Ezt valóban így is érezhették az alkotópáros tagjai nőként a korban, olyan nőkként, akiknek meg kellett harcolniuk az anyagi függetlenségért? Főként Büttner Helén, aki egy számára idegen országban telepedett le, így többszörös kitaszítottságot kellett megélnie.

 

      Ez a magányos figura ábrázolódik is a kilencedik színben, mely „A Kert bölcse” címet viseli. Megjelenik a kereső ember, akinek a teozófia szerint önmagának kell a cseppben meglátni a tengert, és a világ változatosságában felismerni az örök Egyet, testvért érezni a kőben, fűben és a madárban. Büttner illusztrációjában egy kertészt látunk, aki a bölcsességet jelképezi, és látunk egy festőt. A visszaemlékezők Büttnerről így írnak: „Nyakkendőben járt, cigarettázott, sovány, sportos testalkatát idős korában is megőrizte, és szinte mindig magával vitte festőállványát”. A drámában a festő keresi önmagát, a bölcs kertész isten(i)figurájától kérdez. A kertész először az útkereső festőt ihletett lénynek nevezi, aki a többiek hosszú idő által megértett dolgait gyorsan fejezi ki egy-egy kép által, aki rövidebb idő alatt képes megérteni azt, amit a többi ember hosszú idő alatt. A kertben festő művész ezután felidéz egy általa látott képet: egyszer szemtanúja volt annak, ahogy egy koporsóban tükröződött egy gyönyörű táj látványa (egy nagyon hasonló vers létezik Czóbeltől: visz a vonat egy koporsót, az ablakból kinézve pedig gyorsan suhan mellettünk a táj, amit a koporsó tükröz). A festő ebben a pillanatban, ebben a képben kettősséget élt meg − a halált és a születést, a természet végét és a természet élénkségét. A következő drámai képben kiderül, hogy a kertész (Isten?) és a festő már találkozhattak előző életükben, mikor mindketten madarak voltak − a dráma korábbi jelenetei erről szólnak.

 

      Itt időzzünk el, a madár alakjánál. A szabadságot jelképező állatfigura szárnyai terhet is jelentenek − angyalnak lenni teher is... Az angyal magányos és üldözött a földön, boszorkánynak van kikiáltva. Ez a kitaszított boszorkányalak Czóbel számos versében szerepel. Ahogy írja naplójában: „Nincs ugyan szárnyam, fájdalom, de ha volna, itt bizton elégetnének, mint a boszorkányokat.”

 

       Czóbelnek, az írónak és Büttnernek, a festőnek nem volt azonos az anyanyelve, de értették egymást. A körülöttük levő világ azonban, ahogy Blatavsky-t, a teozófia alapítóját sem, nem értette őket. Czóbel és Büttner, a két alkotótárs, megosztották egymással életüket. Büttner illusztrációi közül kiválasztva egy-kettőt, összeillesztve azokat a dráma szövegével, arra a következtetésre jutunk, hogy a Lélekvándorlás című drámában az alkotópáros egy olyan érdekes-szép világot szeretett volna megörökíteni, ami egyedülállónak tűnik a korban.