Szenti Ernő
Költő, képzőművész (1939-2012). 1961-ben, a szegedi tanítóképző, majd a tanárképző főiskola (földrajz-rajz) elvégzése után Kisújszállásra került. Első verseskötete 1992-ben látott napvilágot, Léghajón a mélybe címmel. Ezt 2005-ig még hat megjelent könyv követte, melyeket maga illusztrált. 2006-ban Berek Barátja Emlékplakettel tüntették ki. A Széphalom Könyvműhely gondozásában a 2007-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg A körkérdés vége című kötete, melyet hagyományosan a szerző illusztrált, 2009-ben pedig a Nyikorgó árnyak kötete. 2009-ben Nagykunságért-díjat kapott. Fotó: Vass Tibor (Berekfürdő, 2011)
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Szenti Ernő
Honnan is jött az úr
Kedves Verdi, végtelenül boldoggá tett, hogy a mindenki által nagyra becsült Mesternek feltehetek egy kérdést. Hallotta-e már Ön ezt a szót, hogy Verdiend?
Tételezzük fel, hogy igen. Egyébként nem hallottam. Fogalmam sincs, mit takar a fogalom. Azt viszont tudom, ha ismerném, akkor sem lennék jobb zeneköltő. Ön mint jó szándékú, de naiv riporter, gondolja: komponáláskor a rácson túli fogalmaknak észrevehető szerepük lehet. Ez nem így működik. Visszakérdezek, hallotta már ezt a szót: száraznyavalyisták. Tegyük fel, már hallotta. Gondolja, a fogalom birtoklása okosabb kérdésre inspirálná? A kutya egészen máshol van elásva.
Tudja kedves barátom, a művészet univerzális. Összetettsége egyszerű dolgokból tevődik össze. Ahhoz, hogy operát írjunk, mindenekelőtt zenének kell bennünk szólnia. Ha jelentkezik ez a belső hang, minden rendben. Ha nem, máris a hamisítás zsákutcájában vagyunk.
Semmit nem szabad erőltetni, hagyjuk tehát a dolgokat, menjenek a maguk útján. Olyan legyen minden, amilyennek lennie kell: igaz és szép. Az a művészet, amelyikből a természetesség és az egyszerűség hiányzik, nem művészet, a dallamnak és a harmóniának eszköznek kell lenni a művész kezében. A valóságot lemásolni lehet jó dolog, de feltalálni az igazat sokkal jobb. A művészetben a valóságra hagyatkozásnál kifizetődőbb, izgalmasabb a képzelet tevékenykedtetése. Viszont a képzelet csak ott kap teret, ahol szabad, független, autentikus ember az, aki zenét szerez, verset ír, vagy fest. Aki gyenge jellemű és nem erős egyéniség, az kókler, szemfényvesztő. Elborzaszt mások utánzása. Ma sok olyan operát látok és hallok, melyek úgy készülnek, mint a rossz szabó ruhái, azaz szabásminta alapján.
A mai kor sokat beszél, nyüzsög, tesz-vesz, de keveset alkot, s arra törekszik, hogy púderral és halottak csontjával fabrikáljon magának új zenét. Szerettem volna, hogy így fejezzem ki magam, egy lábbal a múltra, a másikkal a jelenre és a jövőre állni. Így tanulok meg biztonságosan komponálni, a szólamokat jól elhelyezni és modorosság nélkül modulálni.
Melódia, harmónia, deklamáció, díszítés, zenekari hatás, helyi szín (szavak ezek, melyeket nagyon használnak, legtöbbször pedig egyébre se valók, mint arra, hogy a gondolat hiányát takarják.)
Kedves barátom, szerte a nagyvilágban a zeneszerzők agya egymenetre jár. Az egyik fontos szempont: a zene nyelvtani szabályait semmilyen körülmények között sem szabad megsérteni. A slendriánság megöli a zenét. Ha valaki valamit nem tud, pótolni lehet a teljességet is magába foglaló kreatív teremtéssel. Tegye kezét a szívére, és ha az a szív értékérzékeny, mindent megsúg, hasznos tippeket ad. A zeneszerzés partitúrája a különböző nemzeteknél kevés eltérést mutat. Ez a kevés eltérés a nemzeti jellegből, a temperamentumból, a lelki struktúrából, az életismeretből adódik. Hasonló a helyzet a közönséggel is. A közönség mindent eltűr a színházban, csak az unalmat nem. Ne legyen iskolás előítélete. Ha szép, tapsoljon. Ha csúnya, fütyüljön. Ez az egész.