Maigret elment, most tettem fel a vonatra, súgja a százados kissé szomorúan.

      Bólintok.

Szerencsére rögtön iderendeltek, állítólag szabotázs készül, így legalább a munka nem engedi, hogy túl sokat szomorkodjam.

        Értem, súgom, és bólintok megint.

       Azért a reggeli egy kicsit nehéz volt. Maigret mindenképpen friss kroaszant akart enni, én viszont nem bírom azokat a szagokat. Gyerekkoromban egy pékség mellett laktunk, hajnaltól szálltak a finom illatok, a tulajdonos azonban épp akkor, amikor én ébredeztem, hangosat és vastagot köpött a hátsó udvaron, nem kellett sok idő, a két dolog összekapcsolódott, úgyhogy azóta, hát...

       Megértőn bólintok.

     Ezért ma a feleségem parfümjéből kentem valamennyit az orrom alá, és megérte, mert Maigret kijelentette, odahaza is ritkán eszik ilyen finomat.

       Akkor jól érezte magát, kérdezem.

     Igen, azt mondta, minden nagyon szép, minden nagyon jó volt, mindennel meg van elégedve. Végül is az ügyet megoldottuk. A következő hónapban pedig vár engem Párizsban.

      Kérdeznék még, de kezdődik az előadás. Zenél a zenekar, gördül a függöny, belép egy sármos férfi a színpadi szalonba, aztán...

      Mint Ladik Katalin, ha Bajor Gizit játszik, úgy lépsz a deszkára, aztán a következőre, a rákövetkezőre és így tovább, a fények körbevesznek, ölelnek, simogatnak. A lámpák, akár a deszkák, egy-egy külön világ, és te e világok úrnőjeként lebegsz és suhansz — én meg már megint nem találok szavakat.

      Köszönsz, meghajolsz, és ártatlan tekintettel várod, hogy a sármos férfi megszólaljon és -mozduljon, mondja és tegye, tegye és mondja. Ám az csak áll némán, mereven; tudod, mit kell tenned. Bizonytalanul igazgatod a hajad, a ruhád, pihekönnyen, de látványosan zavarba jössz, mintha volna mitől tartanod. Lenyűgözően húzod az időt, vonod magadra a közönség figyelmét, sőt, a feszültség egyre fokozódik, csakhogy a végtelenségig nem lehet húzni, partnerednek végre meg kellene találnia a góllövő cipőjét, a súgó viszont még mindig mélyen alszik lyukában.

      Vajon ez a rózsaillatú százados mennyit tudhat, jut eszembe, és majdnem megkérdezem tőle. Lassan minden széksorhoz és páholyba kerül egy-egy a napszemüvegesekből és a nagykabátosokból, a bőrdzsekisekből és az egyenruhásokból. Állnak némán, mereven. Figyelnek, várnak. A százados koncentrál. Eljött hát az idő, gondolom.

      Zsebemből kiveszem a kenyérszeletet és a buborékmentes ásványvizet, a százados felé nyújtom, ő önkéntelenül elveszi őket, mosolyogva megköszönöm, aztán nekirugaszkodom, és egyetlen ugrással a színpadon termek. Kilököm a sármos férfit, a helyébe állok, valami dobban, mondom, valaki minden jajt összelopott, valaki korhadt, vén deszkákon kopog.

      A súgó felriad. Ady, kiáltja.