Drágáim!

Az űr sötétjéből bukkanok fel, mint a bolygókő, ami lehull vagy azt se, csak elég. Hajóm a kerti budi, alakítottam repülővé, benne szék, asztal, kormánykerék, normál a nyomás és a levegő oxigénjuttatása is megoldott akváriumi légcserélővel.

Pestről indulok, Astoria, négy perc az egész budival, szépen átalakítottal persze. Pályaszögem épp megfelelő, az idő meg rövid, hogy akvarisztikai légpumpám be se kapcsol, egy jó nóta sem megy le a válogatáskazettán, a kinézőkén meg úgy teker az ég, mint az állócsillaggömbökre szerelt tejút-vetítőkön a planetáriumi kisfilm.

Jó ide lejönni, mondom később a Déryné utcába csapódva. Amikor a füst elsodródik, látom, hogy egy járókelő sem maradt a jármű alatt, bólintok néhánynak és lemegyek, ahová jöttem. A pincében érzem a teret, a beömlő füst miatt már-már megfoghatóan sűrű a levegő. Nem lebeg, mégis körbevesz minden és mindenki itt, mint ott fent a hajó.

Ahogy tisztul a kép, képes vagyok a kiállításra látni. Nyugodt barátaim, üdvözöltök, megmosom a kezem és hiába dörzsölt, koszos gallérú ingben intek felétek a vécéből kijövet. Szeretettel fogadtok és kértek, olvassam fel azt, amit most olvasok. Csendes, légköri tapsvihar kavarja a lehúzódó füstöt föl, nem hajolok meg, mert felétek nem szükséges, egyformák vagyunk, csak én az űrből jöttem, egy kisebb robbanás kíséretében.

Tudjátok, bármikor számíthattok rám és én is. Csendben hallgatok, hallgatunk. Nézzük a képeket, egymást, a füstöt és csend van, szép és belesötétlő, becsapós, jól megülő.

Kihívták a rendőrséget a roncshoz, magyarázkodnom kell, mennem. Intek, az olajos gallér fölé nyúló mosollyal, enyhén húzom a bal lábam felfelé, valaki köszön. Visszajövök még, mondom magamnak, de nem hagyhatom a Dérynén a hajót. Szedem már össze, mondom az igazoltatónak, aki nem bilincsel meg, mert akkor nem tudom szedni, amikre mutatnak.