Vécsei Rita Andrea
Rímelek
Ózd is ott van, ahol én,
De még inkább Kelemér,
Mohos-tavak közepén.
Tőzegmoha, ingóláp,
Tompa Mihály prófétál.
Senyvedek a napon, hiába az árnyék,
odébbkúszik menten, amint épp elalszom.
Álmomban egy fickó fölém hajol szépen,
puha körszakálla birizgálja orczám.
Fülem kicsit nyálas lett a csóktól,
ahogy beleliheg, mégis, oh költő!
Dőre lélek engem költőnek czímez,
és suttogva szól rám, áldhadd Istened,
Hogy akkor mérte rád, eltöltened
Azt az időt, mit élet nevezet.
Akkor?, kérdeznék is vissza,
hogy derekam alatt nyirkos lesz a tőzeg,
mert megindul bennem a fura félelem,
valami itten megváltozik végleg.
Savanyú a Tompa szépívű szája,
pedig a nap oly híven süt rája,
Mi volt mohán nyújtózó harmat virágszálom?
Akkor szőt a takács, a boltos árult,
Szántott a nép, a pap imádkozott;
Irt a deák, az ács furt; meg nem unta
Prokátor a pört, cigány a kohot.
Megnyugodtam ettől, hátra is dőltem
volna, ha nem fekszem eleve, zsebemből
kotrom ki a kolbászos szendvicset.
És most?, hullik szét hirtelen
az egész mindenség kolbászra, kenyérre.
Most — csillagvizsgáló a krumplicsősz,
És hadvezért a kályhafűtő, kukta:
Miniszter a csapláros, és kezén
Mint itcés jár a népek élte, bukta.
Te balga, te rémes, inkább ne folytassad.
Szóval: minden Jankó s Kata
Világrázó diplomata!
Ezzel Rém Elek birizga bajszának hála,
nyelves csók ébresztett a keleméri lápra.