Dicső Zsolt
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Dicső Zsolt
Énegyén és közösségesség a birodalomban
Egyre inkább eltolódik a virtuális közösségek felé a világ, ahol mindenkinek saját maga által képzelt és teremtett, nem a hagyományos értelemben kivívott helye, szerepe van.
Ez volt a nagy általános summázatom, ám én inkább a saját útjaimról, közösségeimről beszélnék, példa vagy példátlan értékkel.
Életem első harmadában nagyrészt kényszerített közösségekben zajlottam én is.
Bölcsőde: egyen-kantáros-gatya, mindent megeszel fiam, fogd a kötelet séta közben!
Óvoda: egyen-kantáros-gatya, egyenes háttal ülj, hangosabban mondd azt a DonásziMagdát!
Általános iskola: egyenszerelés, tudd fejből a riadólánctervet, mondd fel betéve mit kell gondolnod nagy költőnk nagy verséről!
Gimnázium: egyenruha, egységbe forraszt a KISZ, a párttal a néppel egy az utunk!
Na, itt leparancsolt közös utunkról a helyipárt, s a „milyen rendszer az, amelyik Dicső Zsolttól fél Szekszárdon” kérdésemre, lettem a nép továbbtaníthatatlan, útlevéltelen, megbízhatatlan közösségének tagja.
Katonaság: bevonultattak hármunkat négy tagú zenekarunkból ugyanazon a napon az ország három szögletébe, pofázástalanításilag. Ott meg egyébként sem volt más, csak jobbra át, feküdj, kérek engedélyt két évig, nem hogy pofázás. Na meg az: Ausztria feladta semlegességét és a tiroli hegyivadász dandárok ádázul rárontottak édes hazánkra, mely büdös kapitalista intervenciót hős csapataink, a hős szovjet csapatok hős vezetésével hősszarrá vertek. Papíron.
A „bandákban, az osztályokban, a sportegyletekben, a lakótelepen más volt a helyzet, ott az egyén is számított, nem csak a massza, ő érte el az eredményeket, vívta ki a helyét. Persze pofázni ott is módjával, mert a pofázást vagy eljuttatták oda ahova nem kellett volna vagy megverték, kitették az embert. A családban, mint szintén nem választható csoportban pedig csak a halál változtatott a szerepeken.
„Csakis az individuum képes gondolkodni és a társadalom részére új értékeket létrehozni, sőt azokat az új erkölcsi szabályokat is ő állapítja meg, amelyek szerint a közösség élete folyik. Alkotó, önállóan gondolkodó és ítélő egyéniségek nélkül a társadalom fejlődése éppen úgy elképzelhetetlen, mint az egyéniség fejlődése a közösség tápláló talaja nélkül.” Hisz amit a társadalomtól kap az egyén, az anyagi, szellemi és erkölcsi javak mind az alkotó individuumok megszámlálhatatlan generációjától származnak, az egyének hozták létre.
Vagyis, ha egy közösségről beszélünk, akkor egyúttal azokról az egyénekről is szó van, akik a közösséget alkotják. Az egyén és a közösség, illetve egyén és egyén tehát szükségszerűen valamilyen kapcsolatban állnak egymással.
Azaz, az egyén, aki én voltam/vagyok és a közösség, valamint a más egyének és az én kapcsolatunkból rám a nem akarom, nem így akarom, szerintem úgy csináljuk maradt, nekik pedig a nem vagy normális, menj innen, csinálj máshol mást maradt. És ez a szövegeimben is megjelent, még ha éssel nem is kezdünk mondatott. Szerintük. Mert én nem akartam hatással lenni a közösségre, én csak én akartam lenni és énszövegeket írni. A franc se akart elzárkózni, de kinyílni se. No de milyen jó volt mégis. A rendszer szerinti megbízhatatlanságom olyan nagyszerű alkotókkal hozott össze, mint Baka István, akit egyszer láttam mosolyogni, Mészöly Miklós, aki megpaskolta a pincérlány fenekét, Eörsi István, akivel borozás közben komolyakat röhögtünk vagy a rendőr, aki meghívott egy kevertre, mielőtt bevitt Erika táskaírógépemmel éjszakázni az őrsre és odasúgta, jók a verseid, olvastam fönt, az elhárításon. Nem! Nem voltunk közösség, de közösen történtek velünk a dolgok. Később azért nagyképűen azt hittem, történtettem is ezeket a dolgokat.
Persze ezeken a nagy énegyénkedésen túl voltak csoportok, melyeknek nagyon akartam tagja lenni, mert közösségeskedni olykor nagyon is jó. Hason- és másszőrűekkel csoportosulni remek is tud lenni, valamint érték, elismerés hájjalkenegetés hozzájuk tartozni. Aztán, hogy mit is kell vizsgálni az egyén és közösség viszonyában? Nyilván nagyobb súllyal esik latba a közösség, mint az egyén, de a közösséget az egyének alkotják. Tehát legyen benne az irodalomban az egyén és az egyének közössége is. És hogy az alkotó elvonultan vagy közösségben? Mindkettőre rengeteg példa van, s hogy melyik a jó, azt eldönti a közösség és az egyén is. A közösség büszkélkedhet az egyénnel vagy meg- és kitagadhatja, az egyén pedig megoszthatja a közösséggel a műveit, érzéseit, gondolatait vagy utálhatja vérmérséklete szerint. Persze az nyilvánvaló, hogy a remetének sokkal nehezebb tolongani, mások elé helyezni önös érdekeit, ha támadnak ilyenek.
Az viszont leszögezhető, hogy azonnal és nagyon érzékelhető az egyéniség, az egyéniségek hiánya az irodalomban.
.