Tompa Mihályról számos anekdota kering, írottak csak úgy, mint szóbeszéd szerintiek. Tudni vél az utókor ezt is, azt is. Hites tanúk épp úgy nyilatkoztak hitelt érdemlően, mint ahogy ködbe veszett csellengők borzongatták kósza híradásaikkal a misztifikálódásra fogékony néplelkeket hitelt érdemlően, út menti csapszékekben a színes történeteket hallgatók kiszáradó torkából fakadó forgalomnövekedéssel elégedett csapos lelket lágyítóan. Az nemzeti földindulás eget s földet megrázó történései között bizony nem volt sejthető, még kevésbé előre számítható, hogy majd a későbbiekben Rém Elek álorcája mögé rejtőzött szerző egy s ugyanaz azzal a tábori lelkésszel, ki múlhatatlan fájdalommal ejtett könnyet s csavart ríkató szókat egy látszólag értelmetlenül odaveszett honfi lélek üdvözülésére. Mert miről is szól a fáma, mely kitörölhetetlen nyomott hagyott a Gömör vármegyei nemzetőrökhöz állott tábori lelkész utolsó vigaszáról szóló mendemondában, s melyre csak a minap vetült tisztázó fénynyaláb? A kései utódok biz’ oda s vissza vesézik, s a „mi lett volna, ha” kontextusában össze s vissza analizálják a schwechati ütközetet, melyet miközben egyesek sorsdöntőnek aposztrofálnak, s mások nem átallnak nemzetveszejtőnek felemlegetni a szabadságharc kimenetele szempontjából, azon közben mit sem tudnak arról, hogy a vitatott esemény során az árgus szemek elől rejtve nem maradó, s utóbb ennek következményeit megszenvedő főhősünk a hétköznapok nyomot alig hagyó történései között szívet-lelket megvacogtató emléket állított egy szerencsétlen közvitéznek, kit megvadult ló tiport halálra a csata előtti készülődés felfokozott légkörében. Neve nem maradt fenn a korai végre kárhoztatott honvédnek, ki bár életét a haza oltárán kész volt feláldozni, halálának körülményeit tekintve bizonnyal nem esett egybe a kívánalom a végül bekövetkezettel. Az elhalálozott bajtárs tán dicsőségesebb véget remélt titkon önmagának, ám a kifürkészhetetlen sors másként rendelkezett. Öröm volt azonban számára az ürömben, még ha túlvilági is, hogy búcsúztató szertartásának elvégzése igazán méltó kezekbe került, s a gyászbeszéd sem volt mondható mindennapinak. Az alábbi szavakkal bocsátotta útjára ugyanis a szerencsétlenül járt katonát a később a keleméri lelkek gondozását felvállaló poétikus egyházfi.
Zabolátlan vásár
Hajnalban vérmes reményekkel kupeckedik,
erényeit lovagolva a bőrét viszi a vásárra,
a levegő fagyos, az erjedt kancatejbe
zabpelyhekkel hull a hó,
a csűrben csűrik-csavarják, az etetés folyik,
s mire a nap delelőre hág, már nem csak a tarisznya zabos,
impozáns farka legyet legyez, piacit,
mely a tomporába szorult szemet vegzálja,
délután zabot hegyez, a szája széle habos,
a karámban az alom lucskos, csatakos,
estére csendesül, a tajték elül,
játszótársai, a csillagok ringatják,
legyen nyugodt az éjje,
ez a Kentaur meséje.
A korábban sehol nem olvasható sorok egy golyó ütötte Károli Biblia lapjai között rejtőztek, s csupán a vakvéletlennek köszönhetően kerültek elő egy padlástéri keresztgerenda korhadó pillérének megroppanását követő statikai skandallum bekövetkezése nyomán. A megsárgult lapokon ugyanitt található hevenyészett kézírás nyújtott némi támpontot, hol s mikor hangoztak el a fenti sorok. A végtisztességhez felsorakozott hadinép, ahogy azt az alkalmi krónikás feljegyezte, csöndben, megindultan hallgatta a tábori lelkész különös búcsújának szavait, hogy aztán némán oszolva ki-ki enmagában forgassa meg saját gondolatai között a hallottakat, és merítsen erőt belőle gyarló földi léte fonalának további gombolyításához.