Nem tudok és nem is akarok elvonatkoztatni a tulajdon valóságomtól, amely szorosan tapad a jelenben fogant alkotómunkámhoz, talán ebből az irányból is meg lehet közelíteni a fenti kérdéseket. Arany János miféle válaszokat adott volna, ha Vass Tibitől megkapja ezt a „csokrot”. Helyesebben inkább másképp teszem fel a kérdést: hogyan is vélekedett Arany a tulajdon művészetéről, az irodalmi közösségről, a szövegezés milyenségéről, az alkotás irányultságáról.
Az, hogy egész gyermekkorában „üdült”, ahogyan maga fogalmazta, az olvasás élvezetében, az még semmilyen szellemi elkötelezettséggel, sem életmódi rendszerezéssel nem járt nála, valójában mindent felfalt, ami a keze ügyébe került, a bibliát, az ó- és középkori klasszikusokat, szentimentális költészetet, ponyvát. Későbbi bevallása szerint: „jó volt ez így, mindenből tanultam, semmit nem hagynék ki utólag sem.” Barátkozott a költészettel, de nem készült poétának, dédelgette még magában azt is, hogy szobrász vagy festő lesz, végül felcsapott komédiásnak. Valójában egy debreceni diáktársának, Szilágyi Istvánnak köszönheti, hogy harminc éves kora körül mégis elkezdett írni. Ez a barát, aki Arany jegyzősége alatt már irodalmi sikereket mutatott fel, és éppen a szalontai partikula (a református iskolát nevezték így) rektora volt, idejét, energiáját nem kímélve győzködte Aranyt, hogy írjon, mert nyelvérzéke, retorikai tehetsége erre predesztinálja. Ellátta őt könyvekkel, amelyek ezúttal már a világirodalom jelentős szerzői meg magyar kortársak művei voltak. Szilágyi szinte már tapintatlanul erőltette volt diáktársára az akaratát, s lehet azt mondani, Arany megunva az állandó zaklatást, sőt, felesége szelíd bíztatását is, dérrel-dúrral irkálni kezdett.
A „kis nótárius”, ahogyan Arany Jánost Szalontán nevezték, mintegy vezeklésképp, eltékozolt ifjúságának bűneire, nem akarta volna hasztalanságra fordítani további életét, ezért mindig a gazdaság, földterületeinek gyarapítása lebegett a szeme előtt. Majd egyszerre csak rájött arra, hogy egy-egy versért, vagy úgymond beszélyekért kiadók esetleg fizetnek is. Nos, ez volt számára a fordulópont, s a Szilágyi Istvánhoz ’45 augusztus 1-jén írott leveléből hirtelen szándéka tisztán kiviláglik: „Gondolja meg, mire vetettem fejemet. Nem ír-vágyból, hanem — nevessen rajta — nyereség kívánásból — kenyér-íróvá akarok lenni.” Tehát a későbbi nagy Arany Jánost korántsem az irodalmi babérok, hírnév meg halhatatlanság csalogatta a költői pályára, hanem az anyagi boldogulás, a könnyebb lét reménye. Amikor ’46-ban kézhez kapja a Kisfaludi Társaság levelét, amely az előző évben beküldött Az elveszett alkotmány című pályaművének ítéletét rejti, e szakkal közli feleségével a győzelmét: „No, Julis, megvehetjük a fáskerti szőlőt.”
A Toldi győzelme aztán még nagyobb sikert hozott számára, hiszen azon túl, hogy a huszonöt arany jutalmat megtoldották öttel, s így 30 arany ütötte a markát, még a szakmai sikert is bezsebelhette, Petőfi barátságával ráadásnak. Nagyszalonta jegyzője immár tehetős hivatalnok és földbirtokos gazda, a város paraszt lakói nemzetes úrnak szólítják. Civil munkáját olyan lelkiismerettel és precizitással végzi, hogy ügyfelei, felettesei, mind helyben, s a vármegyében is csodálattal figyelik. Szállóigévé vált, hogy „amit Arany János ítél, azt az Isten is helyben hagyja.” Személyének megítélése azonban ambivalens. Közvetlen beosztottjai, gazdaságának béresei, bár elismerik emberségét, de átkozzák fukarságát. A pénzt Arany megfogja, nála herdálás nincs, képes lemondani bármiről, ha azt túl drágának ítéli, fehérneműit, ingeit a felesége saját kezűleg varrja, ha szükségessé válik az új nadrág, csizma, mente, azért képes az iparossal a végsőkig alkudni, és sok esetben meg sem egyeznek. Ebből a szempontból, ha összevetjük a két költőóriás jellemét, a következő sajátos megállapítást tehetjük. Petőfi életvitele nonkonformista, Aranyé konformista. Költészetüket vizsgálva azonban ennek az ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Legalább is szerintem, de lehet velem vitatkozni.
Mi sem jellemzi jobban a XIX. századi magyar irodalmi morált, mint az a tény, hogy a Kisfaludi Társasághoz beküldött pályamunkákat a legtöbb esetben, tehát általánosságban: ismeretlen szerző nyeri el. Szóval nem valakinek vagy valakiknek a kedvezményezettje, vagy valamilyen politikai, társadalmi, esetleg irodalmi csoportosulásnak a kiváltságos személye. Amikor Arany abba a helyzetbe került, hogy maga ítélkezhetett ily módon egy műről, ő ugyancsak az értéket, a különlegességet tartotta szem előtt. Madách Imre beküldött pályaművét, Az ember tragédiáját, mint a Kisfaludi Társaság elnöke olvassa, s minősíti, emeli a piedesztálra.
Hivatali munkáinak bérezését mindig kevesellte, azonban soha nem berzenkedett amiatt, hogy miért nem fizetik meg az ő szellemi művészetét. Voltaképpen természetesnek tartotta, hogy maga gondoskodjon bevételről költeményei után. Amikor ’49-ben hivatalt vállal Debrecenben — belügyminiszteri fogalmazó — az éppen oda menekült ideiglenes kormányban, műveinek kiadatásával is foglalkozott. Úgy spekulált, hogy a saját költségen kiadott olcsó brosúra jóval több jövedelmet hozna neki, a szerzőnek, mintha azt ármányos kiadókon keresztül tenné meg. A Toldi estéjét is már erre szánta, s magában el is képzelte, hogy milyen szép ház, uradalom fejlődhetne ki ebből. Fel is kereste a debreceni Telegdi Kovács Lajost, a könyvárus nyomdászt, aki tisztelte a költőt, és nyomban helyben hagyta elhatározását. Másnap már tudósította feleségét az eseményekről. „Miután a művelt publikumnak most írni nem lehet, írni fogok a népnek… Telegdi bíztat, hogy ennek az anyagi haszna is meglesz, ő roppant publicumot tud neki teremteni és a sok fillérből vagy krajcárból majd néhány forint is összegyűl. Azt mondja, van olyan garasos históriája, amiből százhatvanezer példányt adott el! Im itt a publicum.” Néhány nap alatt két füzete látott napvilágot Szabadság zengő hárfája címen. Az elsőben két vers található; Haj ne hátra… és Rózsa Sándor; a másikban három: Beállottam a Bocskai csapatba, a Rákócziné és a Rásüt az esthajnal…
Ha választania kell, mindig a puritánabb stílusirány felé mozdul. Népinek mondja magát, amelyről így vall: „Én, paraszt esztétikámmal, a szépet sem a népieshez, sem a nem-népieshez nem kötöm kizárólag. Nekem a szép, szép minden alakban. Hogy inkább a népiest mívelem: oka hajlam, ismerése saját erőmnek, s talán némi princípium is.” Költészetének közérthetőségéről ezt tartja: „Írás közben a grammatikai szintaxist nagyon át kell gondolni. A jó konstrukció sohasem lehet kétértelmű; kétértelműséget még akkor sem szabd írni, ha az egyik értelem, magában véve, abszurdum lenne is. Nem csak arra kell törekedni, hogy meg lehessen érteni a beszédet, hanem hogy lehetetlen legyen meg nem érteni.”
Korára nemigen volt jellemző az irodalmi kánon privilégiuma. Föl sem merült az az opresszív látásmód, amely azóta már jellemzi irodalmunkat, hogy „tudd a helyed ficskám, mert én előbb voltam itt”. Arany, mint korábban már kiviláglott, pantofág műélvező volt, és mint alkotó, semelyik művészeti, irodalmi irányzatot nem helyezett egymás alá, fölé. (Kivéve a Petőfi utánzókat, akik ellen nem egyszer haragosan kifakadt.) Azt azonban nem tudhatjuk, mit szólt volna ahhoz, ha pályája kezdetén a már híres Vörösmarty, Bajza, Petőfi és körei megalázkodást várnak el tőle, ugye mint teljesen ismeretlen falusi jegyzőtől. Egyáltalában nem volt jellemező, hogy a körön kívüliek altruista magatartást folytassanak, s azt a kedvezményezettek belenyugvó keggyel fogadják.
Emellett Arany mindig adott az erkölcsre, a tisztességre. Sőt azt még, mint nyakas református, némelyekor túlzásba is vitte. Erre nagyszerű példa, ahogyan a kitüntetését fogadja.
A frissen megkoronázott Ferenc József úgy határozott, megbocsát Aranynak A walesi bárdokért, sőt, mint a haza első számú költőjét, ki is tünteti a Szent István-rend keresztjével. Arany mindent elkövet, hogy ezt elhárítsa, kétségbeesett hangú leveleket ír előbb a közoktatási miniszternek, báró Eötvös Józsefnek, majd Wenckheim Béla belügyminiszternek. Többek között így érvel: „Eddigi életem egész folyama, egész viseletem, házi és anyagi körülményeim oly sekélyes egyszerűséget mutatnak fel, hogy azzal e rangbeli kegyteljes megkülönböztetés a legélénkebb kontrasztot képezi, mintegy kivesz saját énemből, s életemet önmagában meghasonlásba ejti. Én, a nép fia, igénytelen dalnoka… benső önállásom sérelmének látszata nélkül, felülről sem fogadhatom el e kitüntetést.”
A fent említett miniszterek lakásán keresik fel Aranyt, s győzködik, hogy ne tegye ezt meg, mert ezzel tulajdonképpen az ő státuszukat is ellehetetleníti, akár le is válthatják őket, s kerül a helyükre más, esetleg rosszabb.
Arany meghajlik az érvek súlya alatt: „Jól van, de kikötöm, hogy én sem hálálkodni audienciára nem megyek, mint az etikett követeli ily esetekben, se a keresztet soha fel nem veszem.” Meg is tartotta ígéreteit.
1871 nyarán tudomására jutott, hogy bizonyos Henszlmann Imre országgyűlési képviselő előterjesztést nyújtott be, melynek lényege abból állt, hogy az arra érdemes írókat nemzeti jutalomban kellene részesíteni. Arany ezen egészen elcsodálkozott: hiszen ott az írói segélyegylet az efféle ügyek orvoslására! Nyomban utánanézett, miről is van itt szó. Amikor rájött, fölfordult a gyomra a potyalesés ezen visszataszító formájától. (Látható, hogy néhány évtized alatt hogy megváltozott Magyarországon az alkotói önérzet.) „Most a miniszterhez fognak folyamodni desperátus korrektorok, s afféle nép, kiket az írói segélyegylet elkergetett, s a miniszter 50-60 forintjával kiosztja nekik, hogy a nyakán ne vesszen, ha már meg van szavazva. Nyer-e ezáltal az irodalom? Nyer-e csak egy érdemes írói ösztönt a munkára? Kilátást a jövőre? Versenyhevet a méltó jutalomra? Nem! A silányság, az erkölcsi és anyagi romlottság nyer új ügyet, új címet koldusfillérekhez!” Azonmód levelet írt Pauler Tivadar kultuszminiszternek, amelyben elhatárolódik a koldulás eme nemtelen formájától.
Hatvan évesen, megromlott egészségi állapotára hivatkozva benyújtotta lemondását akadémiai titkári tisztéről. A Magyar Tudományos Akadémia nem fogadta el, sőt ezt még halasztották legalább két évig. Arany azonban már a felmondás benyújtásának pillanatától nem vette fel akadémiai illetményét. Hiába könyörögtek neki felettesei, barátai, hajthatatlannak bizonyult.
Egész életében vallotta, hogy amiért nem dolgozott meg, azért neki nem jár fizetség.