Nem sütött aznap, pedig ígérték. Úgy tűnt, még igazuk lesz, mert olyan volt az ég, mint egy smirglizett alumíniumlemez, mintha öröktől fogva ez volna a színe, nem a felhőknek odafönt, hanem eleve az égnek. Annyira égszerű volt a szürke, oly mozdulatlan, hogy szóba se jött, ezek egyszerűen felhők egymáshoz szorulva.
A járda is éppolyan szürke. Kell lennie egy helynek, ha úgy állítom be, együtt lehetne fényképezni, ég és járda végül összeérnek. A képről nem derül ki, melyiken tapodtál, és merre nyújtogattad a nyakad, akár meg is fordíthatod, az égen tapodsz, és a járdán a nyakad.
Noha a színük egyforma volt aznap, árnyékok nélküli, tompa délelőtt, könnyű köztük különbséget tenni, mert elválasztják őket egymástól a házak, sárga, leginkább napsárga bérházak. Elegánsak a szürke járdával és éggel, valódi Art Deco hatás, hát még ha a falakat fáradt rózsaszínre festik, csak azzal a villamos nem harmonizál.
Érdemes volna most végigsétálni egész a Szent Gellértig, ahol anyám töltötte a nászéjszakát. Érthetetlen okból a szállodában ettek, mikor volt vagy százféle bájos kis étterem a templom körül, ha nem is száz, egy-kettő feltétlen, ahol apám kedvére való borjúmirigyre lel. Mert ez volt a kikötés, az esküvői ebéd ott lesz, ahol megközelítik, mivel elérni képtelenség, báró Cseszneky pirított borjúmirigyét. Belül lágy, kívül roppanós, halványan kakukkfű merül fel rózsaborssal úgy, hogy sosem lehet benne teljesen biztos az ember.
Anyám kilencvenegy, apám már nem él. Mikor egyedül maradt, először a serpenyőket dobálta ki, csak aztán a pár molyrágta férfikucsmát. Annyira paraszti báránykucsmák voltak, hogy szégyen. A serpenyők meg bevették a kakukkfűszagot, apámnak az volt a gyengéje a bárányszőr után. Röpültek a mindenféle bőrök a szárnyas ablakon át a Bartókra. Még a fáradtságot se vette, hogy levigye. Közben arra gondolt, amint az apám őrjöngve pakolta ki az első hóra, rohant a szőrökkel az erkélyre, annyira hófehér lesz, Klárikám, hogy csak lesel.
Klárika titokban Bartókba volt szerelmes, főleg a gödrös állába. Úgy érezte, feltartja mutatóujját a sors, mikor megismerte apámat, alig volt tizenöt, de tudta, ez az ujj nem figyelmeztetésképpen mered, hanem finom jelzés a lelkének, István a Bartókon lakik. Anyám érzékeny lányka volt, valósággá lett álmokat látott, John Donne-al beszélgetett, és ha nem is háromlábú széket, de A férj keserve dallamára kacsapihét táncoltatott. Szóval nem volt abban különös, hogy tudta, Horthyból előbb-utóbb Bartók lesz. Arról makacsul hallgat az én anyám, hiába kérdezem, ha nem lett volna az az ötszobás lakás ott, ahol, kellett volna-e az István.
A muzsikáért eladna engem is, a szíve valami különös ritmusra dobog, és tölcsért formál a kezéből, ebben sose hittem, hogy tényleg fölerősíti a hangot a tenyér. Már nem hall meg, ha a szobába lépek, hiába üvölt a szétszáradt a parkett, de a bolgár metrumot bármilyen halk, mintha a bőrével érezné, és hunyt szemmel, pontosan üti a karfát, apám pecsétgyűrűjével a hüvelykjén.
Mikor végre hagyta, hogy István ölelje, azt ordította közben, allegro barbaro. Apám nem értette, rá is kérdezett, azt hitte, az allegro éppen hogy lassú, és visszafogta magát. Erősen, gyorsabban, barbár legyél, súgta anyám apámnak utolsó együttlétük egyikén. Kettő perc huszonkilenc, ennyi idő alatt lettem. Anyámnak ez elég volt, és az, hogy az ablak, ahová szeretkezés után kiállt, a Bartókra nézett. Csak állt, és arra gondolt, nincs a testében szétfolyt férfihoz más köze, mint ez a kilátás.
Mióta egyedül él, Bartókot Bélának hívja, a halála évfordulóit végigsírja, mintha épp a férjétől búcsúzna el. Megemlékezik róla, minden évben másként. A férje hogy melyik nap ment el, nem tudja, és ha kérdezik, azt mondja, május, pedig december hat. Olyan könnyű volna megjegyezni, Mikulás, nagy havak, de ő szívósan felejt. Azon a késő szeptemberi délelőtt nem sütött a nap, mikor anyám rászánta magát, és elsétált a Gellértig, ezúttal így idézte fel. Az éjszakát, mikor a vőlegénye hagyta, hogy egy zenész átvegye a helyét. Biztos azért sikerült balul az egész, mert apámat átverték, az életére rányomta a bélyegét, hogy végül nem volt mirigy, csak főtt, füstölt tokhal.