Izzadt, nekifeszült, lihegett, lerogyott, nekifeszült, lerogyott, izzadt, lihegett, nekifeszült. A zongora azon az ajtón nem megy ki, ez akkor és ott apám számára is egyértelművé vált. A kollégáknak már úgy mesélte, gondolták a gyerekszobába hangszer sose árt. Legalább a muzikalitást az anyatejjel szívja be a gyerek.
Engem eleinte nem zavart a zongora. Sőt, csodáltam. Anyám öröksége volt, hatalmas. Mintha a szoba az óriási hangszer köré nőtt volna, ősidők óta állhatott ott, mindig, hogy az idő térbe fogja. Aztán furcsa lett, apám miért nézi olyan aggódva, ha nyomogatom a billentyűket, simogatom a tetejét. Hogy Lilivel miért ül a zongoránál naphosszat, és engem miért hesseget el állandóan. Titokban gyakoroltam. Éppen csak nem nyomtam le, finoman hozzáérintettem ujjbegyemet, és kaptam is fel. Némán játszottam rajta.
A hírre, hogy érkezem, apám nem mondott semmit. Felállt, kiment, két nap múlva került elő. Anyám szerint az egyetemi szobájában aludhatott. Az ezt követő hetekben naphosszat számokat mormogott, leült, firkált a füzetébe, felkapta a fejét, percekig bámult ki az ablakon, majd megint a füzetébe mélyedt, átsatírozta jegyzeteit, felállt, anyám aggódó arcára üres csókot nyomott, és egy szál ingben elsietett. Tüdőgyulladása lett.
Zongoratanárhoz akartam járni. Apámat nyüstöltem, háromszor kellett felvételire mennünk. Először rossz címre vitt. Aztán elfelejtette. Harmadszorra már nem tudta megakadályozni. Azt a dót hadd halljam újra, mondta Ludmilla néni. Remegő hangon másztam fel egy oktávot, majd ereszkedtem vissza. A két dónak köze nincs egymáshoz, a zongorának meg magához. Ludmilla néni hívta is a következőt. Mire feleszméltem, apám már az ajtóban állt. Játszani, motyogtam. Hosszú hallgatás után Ludmilla néni bólintott. Ujjaimat a billentyűk fölé tettem, sóhajtottam, behunytam a szemem.
Másfél hónapig gipszben volt mindét kezem. Ludmilla néni állítólag figyelmeztetett, mielőtt rácsapta a fedőt. Vigye innen a tömzsi virsliujjait, apám szerint ezt ordította.
Anyám már nehezebben mozgott a hasa miatt, amikor apám egy hét után került elő. Szörnyen köhögött, sápadtabb és nyeszlettebb volt, mint azelőtt bármikor. De a szeméből valami eszelős eltökéltség sugárzott. Besietett a szobába, hol a zongora állt, és nekiveselkedett. Ki akarta tolni. Remegett a szája, csurom volt az inge.
Izzadt, nekifeszült, lihegett, lerogyott, nekifeszült, lerogyott, izzadt, lihegett, nekifeszült. A hatalmas zongora teste az ajtófélfát nyomta, de egy tapodtat se mozdult. Lihegett. Lerogyott. Zokogott. Fulladt, köhögött. Tépte magáról az ruhát, rugdosta a zongora lábait. Az volt az egyetlen hordható inge.
Menni kell, mondta anyám. A fejem, mint a zongora az ajtófélfát, úgy feszegette anyámat. Beszorultam, alig bírtam kijönni. Apám szerint a központi idegrendszerem sérülhetett. Nem sírtam fel. Beszélni azóta is alig tudok. Be vagyok zárva.