„Ma halt meg anyám.”^*

Tagadás
(Nem is vagy az anyukám! — mondom alig hallhatóan. Tíz éves forma lehetek. Hetek óta más sincs napirenden az iskolában, mint az anyák napja, és az ünnepség. Mindenki csinál majd valamit, én elvileg hegedülni fogok. A legtöbben szavalnak, vagy énekelnek a kórusban. Mondtam a tanáromnak, hogy nekem nincs anyukám, akinek játsszak. Sűrű szemöldöke felszaladt a homlokáig, majd ráncos szája mosolyra simult, ahogy mondta: már hogyne lenne, most is otthon vár téged. Hazajövet anya a konyhában mosogat. Mikor meghallja a neszt, vidáman hátrafordul, úgy nevet rám, hogy nocsak, végre, már épp aggódni kezdett, meg hogy milyen volt a suliban? Magas homloka, huncut-kék szeme, vidám hangja és rakoncátlan tincsei még makacsabbá tesznek. Nem is vagy az anyukám! — suttogom, és még látom, ahogyan a fehér homlok ráncokba fut, a kék szemek kitágulnak. Táskámat a sarokba dobom és irány az emelet. Ő utánam, kérlelve, szomorúan, ahogy ilyenkor mindig. A szobámban magamra zárom az ajtót, és nekitámaszkodva, a földre csúszom. Dühös könnyek marják a szememet, ahogyan eszembe jut a mai próba. Ahogyan a padtársam rám mutatott: És vele mi lesz? Nem csak azok szerepelnek, akiknek van anyukájuk? Később, a szünetben aztán bunyó lett a dologból. Van anyukám. Csak nem ő szült — hagytam ott sajgó ököllel. Az ajtó most kemény, az asztalon játékok és füzetek káosza. Úgy nézem a képet, mintha idegen lennék. Hallom, ahogy ő is lecsusszan az ajtó túloldalán. Szívem, tudom, hogy nehéz. De szeretlek. És más nem számít. Hallom, ahogyan nehezen lélegzik, azt gondolom, mosolyog, és néha érzem hátát a hátamon, mintha el-eltűnne köztünk az ajtó.)

Harag
(Úgy csillognak a fogai, ahogyan kacag, hogy muszáj azt nézni. Anyám, mint a forgószél, kavarja maga körül a levegőt, és észre sem veszi. A férfi pedig már egy fél órája megbabonázva játszik vele valamilyen játékot. Ő mond valamit, arra anyám elneveti magát. Aztán anyám lehel valamit halkan, mire ő közelebb bújik. Anyám fürtjei röpködnek arca körül, asszonyos melle fel-s le hullámzik, feje hátrahull a kacagástól. Várom ezt a hetet, azóta, hogy anyám először említette. Nézd csak, fiacskám, mondta egyik péntek délután, és meglobogtatta orrom előtt az egy hetes olaszországi út leírását: na, mit szólsz? Csak te, meg én. Kirúgunk a hámból és elfelejtjük a világot, majd átölelte a nyakamat, és elkezdett velem körbe-körbe táncolni az apró szobában. Már magasabb voltam, mint ő, így felülről láttam ezt a képtelen-gyönyörű forgást, a hátrahajló nyakat és a gurgulázó kacagást. Most is így nevet. Már az első napon egymásra néztek a férfivel, de nem úgy, ahogyan engem néz. Vele izgatott, mint az állatok a természeti filmekben, vadászat előtt. Mutatok neki valamit az utcán, de ő nem hallja. A szeme, mint azoké a szajháké, akikről olvastam. Pihegése idegen és mocskos, mint a férfi az oldalán. A szavak, amiket mondanak, ismerősek, de ahogyan mondják, idegenül cseng. Mintha hangsúlyokkal, gesztusokkal teremtenének új nyelvet, hogy senki se értse. Legfőképpen én ne. A férfi illata, mint húsvétkor az unokanővéremé. Anyám ruhája szűk és zöld. Zöld, mint az émelygés.)

Kufárkodás
(De hisz’ az egy szarházi! - már egy órája huzakodunk anyámmal. Az új fickó egy tróger, ő meg a karjaiba sétál. Persze nem úgy tróger, diplomás, meg minden, de amúgy egy piperkőc. - Egyáltalán mi hajt hozzá, mi vonz benne? Anyámon virágos blúz és szűk szoknya. Úgy mozog, pakol, készülődik, mint egy első bálozó. Háta meghajlik, ahogyan zöld cipőjét felhúzza. A zöld cipő, amit akkor viselt, mikor előálltak ezzel a képtelenséggel. - Szívem, úgy döntöttünk, összeköltözünk. Emlékszem, csak hallgattam, és fixíroztam a cipőt. Volt rajta egy apró folt, anyám akkor öntötte le, mikor Olaszországban voltunk. A foltot figyeltem, és nem feleltem. A folt most is ott volt, és anyám vagy nem akarta észrevenni, vagy annyira szerette a cipőt, hogy még a folt sem érdekelte. —Utálja a művészetet. Mikor voltál utoljára operában? Anyám aprót sóhajt, és most elteszi piros kendőjét is a bőröndbe. A táskáját kezdi pakolni, apróságokkal, fényképekkel tölti meg. — És humorérzéke sincs. A táskából kikandikál az a régi fénykép, ahol együtt vagyunk, a parton, anyám a vörös kendőben, napszemüvegben, éppen kacag, rajtam szalmakalap. Nem is tudtam, hogy ez a kendő már akkor is megvolt. Anyám meg a képen, mint valami angyal. — Gyönyörű vagy, értelmes, szellemes és vicces. Jobbat érdemelsz, anya! — több érvem nincs. Ő pedig csak mosolyog, és kicsit liheg. Az idő kegyes vele, épp, hogy nyomot hagyott rajta, de hamarabb fárad, és már nem olyan ruganyos, mint régen volt. Résnyire nyitja az ajtót, a napfény bántón és hívatlanul tör a lakásba. - De szereti, ha mosolygok, fiam. Ennyi. Ennyit mond és csak áll. - Én pedig itt leszek neked, nem változik semmi. Kilép az ajtón. De igen. Minden megváltozik. Maradok.)

Depresszió
(Nincs kedvem kinyitni a szemem. A fal felé fordulok. A szoba padlója mintha lejtene, és én egyre lejjebb és lejjebb csúszom rajta. Ha pedig felfelé kapaszkodnék, a padló bemélyed kezem nyomán, mint a gumi, nem enged magán fogást, én meg csak csúszom lefelé. Kiáltok, de mintha süket szobában lennék, minden szó hangtalan puffan. Üres vagyok, akarattalan, gondolattalan. Aztán mégiscsak rám talál egy gondolat, aztán még egy. De bár ne tennék. Rájövök, hogy ezektől menekültem, hogy én építettem a szobát süketnek és lejtősnek, én nem akarom ezeket a gondolatokat. A saját elmém kínoz: nem kellesz. Se a nőmnek, se a munkámban, kirúgtak, innen is, onnan is. Az ágyból és az íróasztaltól. A két gondolat most már olyan éles, mint a reggeli napsugár, és köztük a morajlás egyre hangosabb, egyre sűrűbb és szűkebb, és a két pont nemsokára összeér, nevetve minden tiltakozást. Megbicsaklik az akarat, kicsorbul az ellenkezés, és térdre esik a hiábavalóság érzete előtt. Már nem is létezem, vagy nem én, és nem így. És megint nincs gondolat, és megint csak az üresség és a lejtő van, és a hangtalan szoba. Résnyire nyitom a szemem. Anyám mosolyog rám, göndör fürtjei vidáman táncolnak arca körül. - Készítek valami finomat neked. Lassan felkelek.)

Elfogadás
(Ma megkerestem a szülőanyámat, mondom halkan, miközben a parkban ülünk, a padon. Az ősz úgy lepett meg minket, mint vendég, akiről tudjuk, hogy jön, de azt reméljük, késik. Anyám fázósan kuporog mellettem, szavaim nem lepik meg, mosolyog. Folytatom: Kedves volt, anya. Sírt és azt mondta, sokszor megbánta, hogy lemondott rólam. Anyám kék szeme a távolban időzik, ahogy felel. - Örülök, hogy végre rászántad magad. Ez így van jól. Megfogom kezét, összekulcsolom ujjainkat, megijesztenek az apró csontok, megijeszt a sovány kis test. De aztán belemerülök a kék szempárba, elidőzöm a nevető szájon, és azt gondolom, nincs baj. Anyám messze néz, túl a hegyeken, túl a felhőkön, egyenesen a fáradt napba, úgy mondja: Én viszont nem bánom, nem baj? Huncutul elmosolyodik, ezer ránc szalad szeméig. Most pedig gyere! Feláll, felhúz, a zörgő avarban lép párat, és várakozón rám néz. Kabátja lóg rajta, aprónak tűnik az őszi tájban, sálja fehér, mint a tompa fájdalom. Szeme csillog, kezét kislányosan széttárja, mintha a levegőt ölelné. Egy lépéssel ott termek, átkarolom, és már táncolunk is, lábunk alatt a színes avarral, felettünk az utolsó napsugárral. Anyám hátrahajtja fejét, és kacag.)

Ma meghalt az anyám.

^*Albert Camus (http://mek.oszk.hu/01400/01478/01478.htm)