Kontra Ferenc
1958-ban született a horvátországi Darázson. A középiskolát Pécsett, a Nagy Lajos Gimnáziumban végezte 1977-ben, a szegedi JATE-n diplomázott 1982-ben, majd Brisbane-ben fordítóként dolgozott a University of Qeenslanden. 1987-91 az Új Symposion irodalmi szerkesztője, 1991-2001 a Magyar Szó kultúra rovatának szerkesztője, jelenleg a napilap Kilátó című irodalmi mellékletének szerkesztője. Munkái német, angol, francia, lengyel, román, horvát és szerb nyelven is olvashatóak. Prózáit egyebek mellett a Nappali Ház, a Holmi, a 2000, a Beszélő, az Alföld, a Kortárs, a Törökfürdő, a párizsi Magyar Műhely, a Leopold Bloom, a Mitteleuropa, a Borussia, valamint az Élet és Irodalom közölte. Elismerések: Móricz Zsigmond-ösztöndíj (1994), Artisjus-díj (1995), Herrenhaus-Edenkoben, német irodalmi ösztöndíj (2000), Sinkó Ervin-díj (1987), a Forum Könyvkiadó regénypályázatának első díja (1987), Szirmai Károly-díj (1992), a Holmi novellapályázatának díjnyertese (1997), Híd-díj (1998), az I. Vajdasági Magyar Drámaíró Verseny első díja (2001). Legutóbbi kötete: Wien (regény, Helikon, Budapest, 2006).
Legutóbbi regénye Drávaszögi keresztek címmel jelent meg (2008).
SPN könyvek ajánló
Kontra Ferenc
Az apák nagy nemzedéke
Novák Márk Kedd című filmje költői képekből építkezik. A sokféle pohár és ital mutatja, hogy évek múlnak el ebben a fülledt, gyanakvó presszóban. A történelmi emlékezet színhelye, ahol a gyászoló nő és a spicli egyaránt megfordul.
A börleszkben is, ahogyan egy bohócszámban, a képes beszéd némafilmesen gesztikulált: arról szól, amiről hangosan nem lehet. A vágások helyszínváltozásai térmetaforák, hiszen a trauma egy egész országra vonatkozik. A meztelenre vetkőző lány a parton a folyóba dobja a babakocsiból a babáját: a jövőtlenség allegóriája.
Itt már senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy a börleszk csak műfaji alibije annak, hogy valami sokkal döbbenetesebbre emlékeztessen. És éppen az úgynevezett „könnyű” műfajok tartották fenn évtizedekig a „történelmi emlékezetet” a mindenkori fiatalok szélesebb körében. Nem sokkal később a Kex együttes Zöld-sárga című betiltott dala emlékeztetett hasonlóan gegesen a fojtogató Gólem ölelésére, és amikor az Omega kiadta Gammapolist, még mindig csak virágnyelven lehetett kimondani, hogy „oly hosszú volt a huszonhárom év”. A dátum pedig addigra mindenkinek beleégett a retinájába.
Még ha ez a kevéske szöveg el is próbálná vonni a figyelmemet a filmben, azért a harangok, az egymás mellett heverő tárgyak — tetemszimbólumok mindent visznek. Az elrohanó kacagás végül egy egész nemzedék dühét dübörgi szét. Novák Márk filmje alatt valami régtől lappangó szomorúságot éreztem, természetesen azt, ami minden börleszkfilmben benne maradt: a némafilmek időtlen bánatát. A szomorúság okát talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy az apák nagy nemzedéke elbukott.