Miskolc polgárosodása a 19. közepén kezdődött, de a folyamat látványossá 1908-tól, a városnak a nemesi megyétől való különválásától számítható. A városban élő és alkotó írók, költők napilapok, folyóiratok köré csoportosultak. Egy ekkora városban, jó esetben is, csak két-három napilap élt meg, ez pedig értelemszerűen korlátozta a szerzők lehetőségeit. Persze voltak kísérletek, próbálkozások, de ezek pénzhiány miatt hamar el is tűntek. Ilyen volt például a Hölgyvilág, a Csirip-Csirip, a Miskolczi Szemle vagy éppen a Termés. A sajtó mellett antológiákban kaptak lehetőséget a szerzők arra, hogy megmutathassák írásaikat. Ilyen kötet volt a Miskolczi antológia, a Felvidéki Bokréta, a Csokor és a Heten vagyunk. Ez utóbbi antológia a nagyváradi A Holnap mintájára 1909 márciusában jelent meg, szerzői mára többségében elfeledett, jórészt miskolci kötődésű költők voltak: Bán Jenő, Faragó József, Kaffka Margit, Miskolczi Simon János, Péry Ilona, Reichard Piroska és Sassy Csaba. A könyvkiadás általában csak a gazdagabb polgárok támogatásával volt megvalósítható, mivel a nyomdák a költségeiket csak úgy tudták fedezni, ha a szerzők ún. elővásárlási jegyzékkel vagy előfizetői névsorral bizonyították, hogy munkájuk határozott példányban garantáltan el fog fogyni.

Hazánkban 1895-től a nők számára is engedélyezte a vallás- és közoktatási miniszter, hogy látogassák a bölcsészeti és orvosi egyetem fakultásait. Új folyamat indult el ezzel, hiszen mind országosan (Várnai Zseni, Lányi Sarolta, Erdős Renée), mind Miskolcon (Szederkényi Anna, Újlaky Vilma, Kosáryné Réz Lola, Klement Ilona, Kaffka Margit és Reichard Piroska) is fórumot kaptak a nőírók.
A Nyugat 1908-as első évfolyamától az 1941-es utolsó évfolyamáig összesen öt olyan szerző volt a magyar irodalomban, aki minden évben publikált a 20. századi irodalmunk legjelentősebb folyóiratában: Babits Mihály, Elek Artúr, Fenyő Miksa, Schöpflin Aladár és Reichard Piroska.

Reichard Ráchel Piroska 1884. szeptember 26-án született egy beregszászi zsidó családban. Felmenői között többnyire rabbikat és kereskedőket találunk. A család nem sokkal a költőnő születése után először Sátoraljaújhelyre, majd Miskolcra költözött. Apja volt kereskedő, dohányárus és mérnök, szűkszavú, komor természetű ember, ahogy lánya jellemezte. Ez később sok mindenre magyarázatot adott a költőnő szűkszavú, magányra hajlamos lírájában —
„Egész életemben mindig mindenütt és mindenben félreálltam, szinte bocsánatot kértem, amiért lenni merészeltem.” Piroska és testvérei nyaranta a diósgyőri gyárban dolgoztak nagybátyjuk mellett. De emellett tudjuk, hogy az akkori középosztály sokat olvasott is, így a költőnő már korán megszerette az irodalmat. Kedvenc szerzője volt Eötvös József és Vajda János. Testvére műegyetemi tanulmányai miatt a család nem engedhette meg magának, hogy Piroska is továbbtanuljon. Ebben az esetben pedig az várt volna rá, mint minden korosztályához tartozó lányra: házasság, gyerekek, háztartás, olykor egy kis szórakozás. Ő azonban többet akart, ezért kérte szüleit, engedjék folytatni tanulmányait. A szülők azzal érveltek, hogy a városban a lányok nem tanulnak. Ő azonban hajthatatlan volt, így apjáék végül engedtek kérésének. 1905-ben érettségizett a Miskolci Evangélikus Református Főgimnáziumban. Első írásait a Miskolczi Napló és a Borsodmegyei Lapok közölte 1901-től, Lonely (magányos) álnéven. Miskolcot az érettségit követően hagyta el.

Miskolcon ekkoriban két olyan írónőről tudunk, akik később a Nyugatban is publikálási lehetőséghez jutottak, Kaffka Margitról és Reichard Piroskáról. A két nő közel azonos korú volt, hiszen 1905-ben Kaffka 25, Reicherd 21 éves volt. Azt nem tudjuk, hogy már ekkor ismerték-e egymást személyesen, találkoztak-e, beszéltek-e arról, milyen gondolatok foglalkoztatják őket. Pedig érdekes lenne, ha létezne ilyen típusú emlékünk, hiszen a két nő habitusa nagyon hasonlított. Kaffka csendes, ábrándozó gyermek volt, éppúgy, mint Reichard. Közös még mindkettőjükben az is, hogy az iskola olyan biztos pont az életükben (mind diákként, mind tanárként), ahol érezték, a dolgok miként válnak el egymástól igazságosan. Az elvégzett munka megérdemelten nyeri el jutalmát.

„Én csak a múltban látom magamat,
csak azt a szomorú lányt ismerem,
ki a múltból, sok hervadó emlékből
merengő gyásszal szembe néz velem,
csak azt a szomorú lányt ismerem.”
    Jövő felé — Nyugat, 1908. 10. szám


Tanulmányait, elbeszéléseit, verseit és műfordításait a Nyugat az első évtől kezdve közölte. Verseinek fő témája a magány, az elmagányosodás. 1909-ben doktori értekezését Telamon históriája, a British Museumban fellelt szöveg kiadásáról készítette. A történet 1560 körül keletkezett, szerzője ismeretlen. A mese szerint Telamon király a fiának szegény sorból választott szerelmét a folyóba dobatja, mire a háborúból hazatérő fiú ugyanott öli magát a vízbe. Összeölelkező testüket aztán a király közös sírba temeti. A szerző valószínű azért írta művét, hogy igazolja, Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk. A magyar irodalomban Kádár Kata históriája, Miskolcon a Molnár szikla legendája juthat eszünkbe a történet hallatán.

Egy Reichard Piroskához hasonlóan szenzibilis ember számára a történet kutatása talán érthető, hiszen verseiben is mindig a magány, a szeretet hiánya érződik. Komlós Aladár azt írta róla, Reichard Piroska a magányos nők érzéseinek finom megszólaltatója volt.
Elek Artúr A változó napokkal (a címadó vers, a Nyugat 1929-es évfolyamának 21. számában jelent meg, a kötet 1936-ban) kapcsolatban a következőket írta: „Az a Reichard Piroska, aki az új verseket írta, mindebben alig különbözik a régitől. Jellemző tulajdonságaiban azonos vele. Csak mondanivalójában gazdagabb, hangjában változatosabb, művészetében tudatosabb. Minden lírai költés főelemei: a vágyódás, a reménykedés, a teljesülés, az emlékezés érzései közül, immár nemcsak az első adja költeményeinek tartalmát. Az elégiás hang meg-megenyhül, olykor szinte meg-megvidámodik. Mintha legutóbbi kötete óta szebbnek tetszenék neki a világ és kívánatosabbnak az élet. Alaphangja még mindig az érzelmesség, de a képzelettől megszínesített és reflexiókkal elmélyített érzelmesség.”

„Szemed olykor napsugaras nyári tó,
áttetsző, villódzó, csalogató mélység;
olykor csillagok hidegsége fénylik ki belőle
s fáradt lelkem nem mer elindulni felé.

Szavad olykor olyan közeli, olyan ismerős,
mintha alkonyi órán húnyt szemmel
ébren álmodott párbeszéd ringatna
s olykor távoli nyelv rideg hangjait
fogná fel összefüggéstelenül
hasztalan erőlködve fülem.

Kéznyujtásnyira vagy és elérhetetlenül távol;
ősidőktől kezdve ismer minden ösztönöm
s káprázó szemmel állok örök-új arcod előtt;
te a magány, kiben feloldódik a lelkem
s te a hontalanság, kiben reménytelenül eltévedek
s nem talállak sehol sem téged, sem magamat.”


Ez a fajta költői magatartásforma a 21. század diákjainak könnyen érthető, megkockáztatom: szeretik, ha egy vers nem versszakonként kimért, „felvágott”. Ebben a három versszakban olyan Szapphótól napjainkig érvényes érzések fogalmazódtak meg, melyekkel minden fiatal találkozott, találkozik. Ha szeretném az irodalmat megszerettetni, ha szeretném, hogy újra a versek adjanak vigaszt, akkor ilyen írásokkal próbálom megtalálni tanítványaimat. Ez nem „kötelező” olvasmány, „csak” irodalom… Ezért is sajnálatos, hogy ez az érzékeny költőnő ennyire homályba veszett. 1945 után verseiből nem készült kötet, korábbi kötetei nehezen fellelhetőek, pedig Reichard Piroska nem csupán érzékeny hangon írt, hanem az élet kérdéseire életében is érzékenyen reflektált.

A már említett, 1909-ben megjelent Heten vagyunk antológiáról szólva érdemes megjegyeznünk, hogy a kritikusok (akár pozitív, akár negatív kritikát fogalmaztak meg a kötettel kapcsolatban) abban egyetértettek, hogy a kötetből a legfrissebb, újszerű hang Reichardé volt. Talán ezért is került a Nyugat szerzői közé méltán. Utolsó versében, amit kórházban írt, gyakorlatilag elköszönt mindenkitől, aki fontos volt számára (diákoktól, családtól).

„Se szó, se jel,
úgy jöttem el
nem búcsúztam el a világtól.
Tündéri szép, elforgott kép
lett szobám, Margit körútján.
Szeretteim
oly messze mind,
nem vagyok itt egyedül mégsem.
A gyötrelem
virraszt velem
a komor kórházi cellában.”

A századfordulón polgárosodó, identitását azóta is kereső (pedig orra előtt van) Miskolcnak egyik érdekes, értékes kincse a méltánytalanul elfeledett Reichard Piroska.
Mi is lehetne ennél költőibb befejezés… vagy van mégis — ugye lesz, kedves olvasó — folytatás…


Felhasznált irodalom:
Miskolc története V. / Miskolc, 2007
Szilágyi Judit: A „szelíd jóság” / in.: Borgos Anna — Szilágyi Judit: Nőírók és írónők, NORAN Könyvesház, 2001
Bevezetés a magyar-zsidó irodalomba / Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2009


Képek jegyzéke
7. saját archívum