Ma este a ligetben futok. Patetikusan utoljára, hogy leszámoljak mindazzal, ami eltűnik. Az ötvenhatosok terét próbálom kikerülni. Október 23-a van. Mielőtt elkezdenék nyavalyogni, mások bajával gyógyítom magam: eszembe jut a teljes országot felszámoló polgárháború Jemenben és Szíriában. Máris jobb kedvem lesz. Jár az agyam vagy félrebeszélek, nem tudom. Futok a liget körül. A Stefánián két gyanús alakot látok, mintha két burleszk figura került volna a magyar hatvanas évekbe. Ténferegnek, azután bemennek egy vendéglőbe. Illetve Vékony inkább átesik a küszöbön. Tegnap láttam a Keddet, egy magyar kísérleti filmet, amiben a költői logika a bakugrás. Legyen áldott Tóth Janó és Novák Márk és a Városliget nosztalgiája, különben az ember egyszer csak elveszti a múltját, az emlékeit, mint egy pénztárcát. Elfutok a közlekedési múzeum előtt. Vékony a filmből felszólal: Javaslom az igen tisztelt bizottság előtt, hogy az épület előtt álló mozdony köré szervezzük az első vasutas körmenetet. A miniszterek pedig egyszerre sikítsák a sihuhút. Mielőtt még az oroszokat is megidézném, futok tovább.
Egészen elfelejtettük, hogy akár holnap is ledobhatják a bombát, aztán egyik napról a másikra kilukad a világ. A platánsorok közt most csend van, már hazamentek a turisták és végleg bezártak a vendéglők, hogy átadják a helyet a markológépeknek. Vékony, a kisember a Keddből már biztos a söntésben ül és rendelt, talán épp azt mondja: Az ember melózik, melózik a kajáért és a piáért és az elköltenivaló mindig kevesebb, mint a meló. Levezetésképpen hozzávág egy borosüveget nagydarab társához. Elkezdődik a kergetőzés, én is futok, már az Állatkert mellett járok. Innen már visszaszámlálást tartok, az első ligetkör végéig, beindul a robotüzemmód. Hősök tere és Vajdahunyadvár nagyméretű makettjeinél járok, amit mindig is nevetségesnek éreztem, a nosztalgia nosztalgiájának. A milleniumi ünnepségen magyar építészet ezeréves történelmét akarták bemutatni három dimenzióban a város közepén. Alpár Ignác tervei egy épületegyüttesbe csomagolták a Jáki templomot, egy kínzótornyot, az oroszlános kőhidat és a vajdahunyadi nyebojsza-torony másolatát. Ez lenne az eklektika magasiskolája. És persze nagyon szép, mint a Kedd című filmben a két férfi, aki egy nőért párbajozik. Az izmaik dagadnak, ahogy tartják a kardot. Tapintható a feszültség, a turisták egész messziről idejönnek, hogy tapogassák. Végül mindkét férfi halálos szúrást ejt a másikon. Még a szempillámat is rebegtetem, olyan romantikus. A kedvencem mégis a Lugosi Béla mellszobra, amit titokban kellett a mezőgazdasági múzeumra applikálni.
A második futókörben mintha minden sokkal gyorsabban történne. Vékony, a főhős minden előzmény nélkül pofán vágja a Vastagot és a kergetőzés folytatódik tovább, majd újra betérnek egy vendéglőbe, mielőtt egyik napról a másikra kilukad a világ, leisszák magukat és azt se tudják, hogy csütörtök van vagy kedd. Próbálom tartani a tempót és egyenletesen venni a levegőt, már a Dózsa György úton járok, újra kikerültem az ötvenhatosok terét.

Gelencsér Gábor: Csendéletkép. Filmvilág 2003/10.