A tata kiköltözött a mólóra (a falu széle), kivitte a mama hintaszékét is, beleült, fejére zsebkendőből vizes kötést csinált, hogy ne kapjon napszúrást. A lábát egy zománcos vájdlingba lógatta (benne tejfehér lé). Oldalt a tata családi örökségén, egy hokedlin zúgott a tranzisztoros rádió, alatta csipkealátét. „Kifekszik körülötted mindenki, beadja a törülközőt, felmondja a szolgálatot, taccsra vágja magát, kivonja magát a forgalomból”, ezt mondta, a fény, akárcsak a tata hatalmas szíve (nem kirakat) meg egyre csak szikrázott.
Már egy ideje nem tudok elviselni bizonyos zajokat, a városi nyüzsgés, a villamos, a busz, a troli, a mentő hangját, anyáméknak írom a Skype-on, nincs mit tenni, csatlakoznom kell a tatához. De előtte még eltemetem a kedvenc állatkámat, kövekkel együtt csomagolom be egy vászonlepedőbe (csak a feje látszik majd ki), körbetekerem hasított rongyikával, és a legnagyobb forgalomban bedobom a folyóba. Miközben hajók úsznak el, nők, férfiak és gyerekek fürdőznek vagy a parton piknikeznek, egy vacak, öreg kis test hangtalanul alámerül, medret ér. Az utolsó kívánságának eleget téve még megírom a Kisállatsiratót, megjelentetem a Magyar Szóban, ezt szavalják majd az általános- és a gyermekibb lelkületű középiskolások, szájukba lapos kavicsot helyeznek, azt szopogatva beszélnek, így csivitelt a kedvenc állatkám is, mikor időnként (ha senki nem láthatta) kiengedtem a szekrényből. A mama szerint etetni, mindig csak etetni kell a kisállatokat, hadd terebélyesedjen aprócska bendőjükben a fene nagy jó érzés. Sok lila hagymás zsíroskenyér, paprikásmaradék, libaszárny-csontocska, szalagos fánk, habos sütemény levágott, félrerakott széle volt a kedvenc állatkám halálbiztos boldogsága. Meg persze én. Ha olyanom volt, lerághatta az ujjkörmömet, lelegelhette a köldököm feletti szőke pihéket vagy fazonra igazíthatta a frizurám. Soha nem féltettem durva, fojtós hajszálaimtól, pedig a mama szerint a haj minden baj okozója. Nem fulladt meg, nem így pusztult el. Anna barátnőmet hívtam, lemondtam a mozit, nem indokoltam semmivel, nem érdekelt semmi.
A tata a mólón ülve a túlsó partra néz, zúg, recseg, sípol a tranzisztoros rádió, nem lehet beállítani, hiába szerelte meg a tata, nincsenek szavak, nincsenek hírek (természeti, vegyi és háborús katasztrófákról), csak a túlvilág üzenget. Egy huszonötször tizenhét centiméteres dobozból szól ki a mama: két éve halott, négy éve élőhalott, hét éve paranoid, huszonnégy éve betegesen féltékeny, ötvenhat éve gyönyörű, bár negyedvér zsidó. „Nincs munka, nincs szerelem”, ezt a tata mondja, szájába lapos, nedves kavicsot helyez, fogatlan ínyével azt nyammogja. Az üres, sötét üreget ki kell tölteni, míg a nap világít, míg a tejfehér lében végleg le nem ázik a két lábról a bőr, a hús, az izom. Anyáméknak szólok csak, hogy a tata (egy huszonkilenc éve nyugdíjas) mellé költözöm. A fejemre én is nedves zsebkendőt kötök, kedd van, vagy csütörtök, ha jön az atomrobbanás, már az sem érdekel. Egy másik ország folyója egy ötvenes, ám baby face tengerimalac tetemét mossa (fölötte hajók úsznak el, családok fürdőznek), nemsokára a puszta csont marad belőle. A tata mondja, „Számára már minden kiderült, vége van”, én hallgatok, csak a kavics kocog a fogamhoz.