avagy Farkamarg és Szergepet

Margitka Piroska szeretne, de nincs választása,
Szergejke fiúcska, és van rálátása,
dönti el, Petikét, farkaskát ki játssza,
mennyi lesz a mesének realitása.

Margitka erős színekkel felvonul,
hűvös sminkre sötét szemekkel borul,
rendkívül szaggatott, hasztalanul
lüktető ritmusban térül-fordul,

megy neki mindennek, játszik
buja-erős farkaskát, látszik
rajta, hogy komolyan veszi magát. Tetszik
Szergejkének a tüzes játék, majd megveszik

Margitkáért, no, de ezáltal ő is
szerepre talál, Petikévé lesz, klasszis,
kisfiús stílben fél, ijed, felnőtt is, meg nem is:
a színpadon forgolódó hőske fiúdervis.

Szergejke-Péterke a mesepróza hőse,
Margitka-farkaska állatkácskák verse-őse,
szimbolikus mindkettő színpadszereplése,
Petike járkálása, farkaska megfeleltetése.

Petike szerint farkaska hangja bőgő,
Margitka szerint Petike mindig túllő
a célon, épp ezért neki rézfúvós-tülkölő
hangszer jár vagy egy sima kalapács, meg üllő.


Petike Margitka nagy képzelőerejére számít,
a kitalált mese majd mindenkit elámít,
bár valószínűleg az egész nem ér semmit
se díszlet és zene nélkül. Ennyit

erről, a mese félkész, a rézfúvó fuvalkodik,
a bőgő búgolódik, peng, nagy ívben hangzik,
ketten egy húron, észre sem veszik:
hangzásuk zene lesz, mozgásuk magnifik.

Tesznek-tosznak színpadi jelenlétet sorba,
énekelnek-táncikálnak hetyke duóba,
Petike farkasába, Szergejke Margitkába
oltva, együtt mennek eztán fűbe-fába-olba.

Nézőközönségileg pedig mindenki drukkol,
szép Margitka, és Szergejke sikerben lubickol,
különlegesképpen meg sosem halnak újból,
örökké játszanak vagy míg lesz, aki tapsol.

És amikor majd jön a mese vége,
levetkőzik színpadias viselkedésüket végre,
elébe mennek a pletykáknak a kékre
festett ég alatt, és a következő télre

már összeköltözve várják az újabb mesét.