Kezdetben voltak a betűk, és én így szóltam: „úr ír.” Az úr egy vitrin mögött állt, és olvadt üveget csöpögtetett az előtte térdelő szolgája szájába. Tél volt, és fáztam, mert télen mindig fázom, bárhogy felöltözöm. Szerettem volna én is olvadt üveget nyelni.
— Miért akarsz olvadt üveget nyelni? — kérdi édesanyám.
— Betűket köpnék belőle — felelem —, szép, csillogó üvegbetűket.
— De az üveg vág ám — mondja édesanyám. — Mit kezdenél annyi üvegbetűvel, ha mindenkit csak megvágna?
— Nekem nem kellene megfognom, csak köpném őket — mondom. — Egy hatalmas könyv minden betűjét előköpném, mondjuk a Bibliáét.
— A végén pedig tengernyi üveg heverne körülötted, te pedig lépni sem bírnál tőlük.
— Akkor levenném a cipőmet, és mezítláb felugranék az éles üvegbetűk tetejére, és végigsétálnék az üvegtengeren, és mindenkinek megmutatnám, hogy így kell üvegen járni.
Miközben ezt mondom, odaérünk az iskolához. Édesanyám elbúcsúzik tőlem. Odabent a fiúk azzal fogadnak, hogy ma nem lesz tanítás, mert eljött az üvegöntő.
— És mit csinál az üvegöntő? — kérdem.
— Olvadt üveget cseppent a szádba. Utána köphetsz belőle valamit, amire vágysz.
— Persze, bármit köpsz, átlátszó és törékeny lesz. Hiába akarnál kisautót vagy mozdonyt, nem tudnál vele játszani.
Az üvegöntőhöz egyenként megyünk be. Hamar sorra kerülök. Belecsöppenti a számba az olvadt üveget, és szabályos ú betűt köpök belőle. Az üvegöntő nagyon megdicsér, főleg, mert az ú betűt még nem is tanultuk.
Mondom neki, hogy szeretnék még egy cseppet nyelni. Beleegyezik, de bosszús, mert — azt mondja — még több százan várnak odakint. Most szabályos r betűt köpök, és az üvegöntő ismét megdicsér, de már türelmetlenül.
Nem törődve a többiekkel, még egyet nyelni akarok. Az üvegöntő nem ellenkezik, hanem egy egész merőkanálnyi olvadt üveget zúdít le a torkomon.
Kellemes forróság jár át, és csak egy kis részt köpök vissza, ezúttal szabályos í betűt. Az üvegöntő már meg se nézi, csak tuszkolna ki a hátsó ajtón, de féktelen mohóság száll meg, és újabb kortyokat követelek.
Az üvegöntő otthagy, és megy, hogy hívja a következőt. Egy pillanatra egyedül maradok a helyiségben. Leemelem az üstöt a tűzhelyről, magam felé döntöm, a szélére teszem a számat, és óvatosan, nehogy egy csepp is mellémenjen, lenyelem az összes olvadt üveget.
Mikor az üvegöntő visszajön a következő fiúval, önkéntelenül felbüfögök egy kortyot, és újabb szabályos r betű esik ki a számon.
Szégyellem magam a mohóságom miatt, felkapom az r betűt, és a pulóverem ujjába rejtem. De a betű vége kilóg, az üvegöntő kirántja, és az üveg éles széle mélyen felhasítja a csuklómat. Érzem, hogy nedvesség önti el a karom, az üvegöntő érdektelenül visszaadja az r-t, szólni akarok, hogy megsebesültem, de az üvegöntő kilök az ajtón, és gyorsan becsukja mögöttem.
Ekkor veszem észre, hogy olvadt üveg folyik a csuklómból, betűkben szilárdul meg, a betűk szavakat, a szavak mondatokat alkotnak.
Megyek a folyosón, föl a lépcsőn az osztályterembe, és folyik utánam a szöveg, az üvegszöveg, csillogó üvegbetűkből. Leülök a padba, a helyemre, a tanítónő végre észreveszi, hogy rosszul vagyok. Beköti a sebemet, az üvegbetűket félresöpri, és mindenkit figyelmeztet, hogy vigyázzanak, mert az üveg veszélyes, vág.
Látja a tanítónő, hogy nagyon sápadt vagyok, hazaküld. Otthon előveszem a négy betűt, amit még az üvegöntőnél köptem, és kirakom édesanyámnak az asztalra: „úr ír.”
Édesanyám összecsapja a kezét:
— Fiam, te írsz!
Szerényen lehajtom a fejem, de viselkedésem valójában mérhetetlen elégedettséget takar. Büszke vagyok, már a sebem sem fáj.
Így lettem íróvá.