A korábbi időkben szokásos busz volt. Kék, és középen képes volt hajladozni, különösen kanyarban. Amikor a kormányhoz kerültem, már nem féltem. Az biztonságos helynek látszott. Reggelente én is olvasgattam, hogy tanácsos kapaszkodni. Az első kört bezárt ajtókkal teljesítettem. Közben számoltam, hányan csodálkoznak. Az öklüket nem merték rázni. Látták, a kormánynál ülök. Persze nem magamtól. Valaki oda ültetett, gondolhatták. Azt, hogy hogy megy nekem a vezetés, a járda széléről csak találgatták.
A második kör már nehezebb volt. Akadt néhány hangadó, aki saját véleményével próbálkozott.
Azt magyarázták, direkt találták ki a megállókat, miközben a táblára is mutogattak. Azt hitték, újdonság számomra a jelzőtábla.
Nem sejtették, hogy csak önállóságra vágyom.
Elhihetik, különben miért nyitottam volna ki annak az ölelkező párnak ? Igaz, az már a harmadik körben történt.
Mások is számolhatták a köröket, és közben gyarapodtak az álldogálók.
Már az első körben kiszúrtam magamnak azt a kék overállost. Az oszlopnak támaszkodott.
Vagy hibás a lába, vagy olajos a körme alatt, azt rejtegeti, tűnődtem, ahogy ingadozott a dereka, akár a buszom közepe.
A második körig tartott a türelme, a harmadikra eltűnt, mint plakátokról az MDF hajdani seprűs ígérete. Jól tette, úgysem engedtem volna, hogy velem karikázza be a várost.
Látszott rajta, képes lenne tanácsokat osztogatni. Kezdetben. Aztán ki tudja, meddig merészkedett volna.
Nekem első a felelősség. Mondogatom is, nehogy valaki eltévessze. Ezt még jóapám verte belém, meg a gimis tornatanárom a gumikötelével.
Jól megjegyeztem magamnak, azért is kerülhettem a kormányhoz.
Jó, ha tud az ember néhány olyat mondani, amitől később békén hagyják ebben az újfajta környezetben.
Az a joviális úr nem tudom, hogyan kerülhetett mögém. A visszapillantóban találtam rá, már épp leszállni készült. Úgy tűnt, felindultan keresi az ajtót.
Ez váratlanul ért. Erre nem készültem. Ha valaki képes feljutni, miért gondolja meg magát?
Másnap derült ki, hogy panaszra ment. Miután rátalált az első számú vezetőre, ömlött belőle a szemrehányás. Majdnem kérdőre vontak, de említettem már, az velem szemben bonyolult, bárki meggondolja, mielőtt belekezd.
Ha most arra gondolnak, szerencsés fickó vagyok, tévednek. Én örökségnek tekintem. Az én koromban már hagyományai vannak az embernek. Persze tudni kell alkalmazni, és önmagában nem is ér sokat. Olyan ez, mint az akvárium aranyhal nélkül. Nem tudom, elég világos-e? A joviális úr szerencsére azonnal megérthette, azért sétált át a háziorvosához. Ő sem tudott neki mást mondani, csak bővebben beszélt, mivel erre késztetik a szabályzók. Az import tablettát is csak jóindulatból javasolta, nem az ára miatt.
Másnap a doki nekem is beszámolt.
Hálában reménykedett, de épp nem volt nálam csak a TB-kártyám. Láttam, furán néz rám, azért említettem neki, hogy én munkaidőban általában egészséges vagyok, a személyes dolgaimat pedig szeretem biztonságban tudni. Ez meg is győzte, látszott rajta, kiment belőle az kis nyugtalanság.
Az első számú vezetővel nehezebben boldogultam.
Nála kénytelen voltam a sorszámra hivatkozni. A matektanárommal hozakodtam elő, aki szerint elsőből könnyen lehet valaki utolsó. Hunyorgott, azon tűnődve, nem hallotta-e ezt már korábban valakitől?
Mi lenne, ha mégis beszámoznák a buszomat, kérdezte óvatosan az első számú vezető.
A vállamat vonogattam, ne higgye, könnyű eset vagyok. Jól megy nekem a bólogatás, attól lecsillapodott benne a bizonytalanság. Szeretem, ha adnak a véleményemre, ezért egyeztem bele.
A konkrét számozásra majd visszatérünk, váltunk el békességben.
Később megbántam, hogy ilyen könnyen beadtam a derekam. Ismertem annyira, ha egy fura számot javaslok neki, akár oda lehet a biztos pozícióm.
Az is elképzelhetőnek látszott, hogy ezentúl az ajtót is nyitogathatnom kell majd, hiába képzelem másképp a dolgokat. Ebben az új helyzetben már nehezebben megy majd az irányítás, és nem is olyan biztonságos, hiába az a sok figyelmeztető tábla.
Jóapám említette tanácsként, bánjak csínján a táblákra írt bölcsességekkel, mert elbánhat vele bárki. Könnyen megeshet, átírja valaki, ezzel oda minden felirat, ami korábbi.
Megtörtént. Beszámozták a buszomat. No, erre álmomban sem gondoltam. Oda az önállóságom, elröppent valamennyi szépreményű álmom. Binga ? — kérdezte a beszámozós alak. Tán Bingó? — próbáltam javítgatni, közben az anyjára gondoltam, persze köpködtem is ferdén a földre.
A váratlan esemény után nem is tudtam másra gondolni, csak arra a bánatos tekintetű, joviális úrra, akit elkereszteltem álmomban, igaz, a beceneve hajnalra kiment a fejemből.
A hirtelen felgyülemlett aggályok mellett egy hatalmas, fehérre meszelt fal maradt meg bennem. Arra a kétjegyű számra se emlékszem pontosan, amit az első számú vezető kanyarított elém egy fecnire.
Talán 89 lehetett, de így, hogy tele vagyok csalódással meg bizonytalansággal, elképzelhető, másnap inkább villamosra szállok.
Pedig kezdetben fájin kis busz volt, nekem elhihetik.