Őt nem szabad szemből ábrázolni. Azonban nincsenek adatok arról sem, hogy oldalról igen. A legvégső esetben megbizonyosodhatunk arról, hogy ő kiváltságos. A pontok az arcán, melyek olyannyira jellemzőek rá, a természetességét dicsérik. Először gyanakvással tekintünk rá, aztán meg olyan érzéssel, mintha nem lennénk ott. Ha hátulról nézzük, olyan, mint egy őrjöngő elefánt. Sandán elkapjuk a tekintetünkkel a nagy fejét. Röfögünk és vakargatjuk a homlokunkat egy kicsit. Különös mozdulatokkal oldalazva haladunk a reggeli szürkületben. A nyelvünket kicsapjuk a szánkból, mintha a tenger hulláma csapna ki. Hangtalanul és természetességgel megesszük a reggelt. Nem tálalunk zajt, kiabálást, vonatfüttyöt. Egy fél disznót fogyasztunk el a reggelinél.
Butaság lenne azt kérdezni, hogy egyáltalán tudjuk-e, hogy milyen helyzetben vagyunk? Tudjuk, és ez sem elég, valahogy le nem tudjuk venni a tekintetünket az étkezőasztalról, és a fölötte lévő lámpatestről, mely az asztal alá is bevilágít. Aztán elkezdünk nevetni, és végignyaljuk a disznó kerek mellét és hasát, a lágy részeket, látjuk magunkat vigyorogni a sonkái között. Ez nem csak ránk vonatkozik, hanem a többiekre is, mindenkire, akivel egy asztalnál ülünk.
Némaságba burkolódzunk, majd kijelölünk egy pontot az égen, szemben a fával, melynek koronája annyira elképesztő látványt nyújt, hogy nem merjük elhagyni a szobát. Az égbolton megjelenik egy fehér csík, valószínűleg egy felhő, de miránk úgy hat, mint egy hidegvizes borogatás. Készültünk rá. Ürügyként használjuk fel a pillanatot arra, hogy felrepüljünk. Nézünk jobbra, nézünk balra, keressük a pillanatot, hogy miként lehetne kibújni a reggelizés hálójából. Tudjuk, hogy képtelenek vagyunk a világűrre emlékezni, mert amikor utoljára láttuk éjszaka volt, és mi kirohantunk a folyosóra, hogy megfogjuk egy szellem kezét. És habár megmarkoltuk azt a kezet, az végképp elveszett, és mi mindennek ellenére hűvösen és tárgyilagosan futni kezdtünk. Fényt és energiát nem kímélve futottunk az úton, melyet ránk mért a sors, és végeredményben boldogak is voltunk, hogyne lettünk olyan, hiszen olyan illat volt, melyet saját csodálkozásunkra még soha sem éreztünk.
Szóval bejutottunk a mennybe. Tudhattuk volna, hogy erről számot kell adni. De nem hoztunk se füzetet, se noteszt, se tollat, még számítógépet sem. Úgy képzeltük, hogy nem is vagyunk itt, tehát elmehetünk. Leplezetlenül szemtelenek és önteltek voltunk ebben a tökéletlenségben. Lehet, hogy véglegesen elvesztettük a lehetőséget, hogy mennyországban lakjunk. Hogy csak kinyújtsuk a kezünket és megérintsük őt, aki most tréfás kedvében van. Elhúzódunk és kísérletet teszünk, hogy megérintsük a lábát. Játszunk, és fogadkozunk, hogy ha egyszer kijózanodunk, kinek mit adományozunk és mennyit, és ha kibírjuk, a gonoszkodásban is szünetet tartunk. Megváltozunk, mondjuk, vagy tehetetlenül elkárhozunk, úgy égünk el, hogy a tűz nem is érinti a bőrünket, sem a hajunkat, sem a körmünket.
Ragyogó virágokkal, növényekkel és fiatal facsemetékkel szegélyezett úton érkezünk el a pokolba. Illetve nem is oda, hanem máshova, és csak azért érezzük ezt, mert egyenlőségjelet teszünk a boldogság és a természeti jelenségek közé. A pokol a legnagyobb zavarban van. A menekülés esélyeit latolgatjuk, és azt, hogy hogyan titkoljuk el reszketésünket, és öltözködésünk hiányosságait, és azt, mennyi hiányzik a harminckét fogunkból, és hogy mik voltunk régebben, és hogy követjük-e nemzedékünk szokásait, és ha követjük kényszerűségből követjük-e, vagy önként…
A pokol nem különösebb, mint egy nevetséges hely, egy utca, melyben kék szakállú szőrös hernyók járkálnak, gátlástalanul csúszkálnak a falakon, és megpróbálnak valahogy egymással összhangban viselkedni, hiszen rövidek és kunkoriak, és felmásznak a kerítésre, meg a lámpaoszlopokra. És lebegnek a levegőben. És bemásznak a nők ruhája alá, anélkül, hogy figyelmeztetnék őket. És ügyeskednek, amikor bemásznak a nők nemi szervébe, és a szájukon bújnak elő. Pontokat rágnak az arcukon, meg a homlokukon. És amikor egy nő elkap minket, és teljes testi erővel leszorít a földre, és ránk szorítja a vastag ajkait, és kiszívja a testünkből a nedvet, akkor megfagyunk a hidegtől, ez különben egy megrázó megfigyelés, kiszívja a szemünket, és azt suttogja a fülünkbe, hogy „Igen”, hogy a fény és az árnyék határára értünk, és a testünk izomnyalábjaiba nyomja a fogát, és mi tudjuk, hogy ugyanazoknak a dolgoknak kell történniük, ugyanazokat a gyermetegen lázas érzéseket érezzük, ugyanazokra a kellemetlen hangokra vagyunk kénytelenek emlékezni, mint amik életünkben már megestek velünk.