(Kékszakáll az Új végek ujjvégről sorozatból)

Tudja, az utolsó pillanatban siklottam ki a palást és a gyémántkorona alól. Az uram annyira el volt foglalva a bánatával, csak tartotta kitárt kezében azt a hímes brokátot, én felnéztem az arcára, és akkor abban az irgalmatlan sötétben felfénylett egy hatalmas könnycsepp, és lassan kigördült a szeméből. Még éltem, még eleven voltam — és hála a mindenhatónak még most is az vagyok —, de ő már megkezdte szörnyű gyászát. Esküszöm, szerelmes volt a saját, jól megrendezett fájdalmába. Irtózatos. Hát megértheti, hogy gyűlölöm a zárt ajtókat. Nálam egész nyáron nyitva van a konyhaajtó, csak egy csipkefüggönyt teszek fel a legyek meg a szúnyogok miatt. De mondja, el tudja azt képzelni…? Azt a pillanatot, amikor megérti, hogy a szerelmes férje el akarja veszejteni, csak azért, hogy végképp elérhetetlenné váljon a számára és mindörökké hiányozhasson neki? Hogy még inkább vágyakozhasson maga után? Hát fel lehet ezt fogni ép ésszel? Nem, nem lehet, higgye el. Amikor az ember egy hátborzongató pillanatban megérti, hogy az ura nem őt szereti, csak a saját kínzó vágyába szerelmes?
Nem gyakran beszélek erről, nem találom a szavakat. A bokrot azért ültettem, mert — talán furcsállja —, de hiányzik nekem. Nem, nem tudnék egy napot, egy percet sem egy fedél alatt meglenni vele, már a gondolattól is megborzongok. De mégis. Így épp jó. Ez a bokor. A kékszakáll. Csoda érti a növények névadóit, épp így elnevezni. Minden tavasszal tövig vágom, a rőzséje nagyon jó gyújtósnak. Aztán nyár végére ontja azt az ezernyi kék virágot, vonzza a méheket, mert édes az illata, akár a méz. De muszáj erősen megmetszeni, különben minden teret elfoglal.
Persze, persze, hogy szerettem. Minden buta liba azt hiszi, hogy majd az ő kedvessége, az ő szeretete. Hát nem. Amikor egy férfi körbebástyázza magát a sötétséggel, akkor nincs más választás, mint hanyatt-homlok rohanni. Magunk elől. Semmi megmentés. Micsoda téveszme! De nincs az a lány, aki, ha lenyűgözi és megbabonázza egy férfi gótikus magánya, megértené ezt. Jaj, a jóságnak hitt tévedés! Hogy majd ő! Majd ő felderíti napjait! Haha! Hogy majd ő virágos függönyökkel, jázminágakkal a padlóvázákban, gyertyafényes, meghitt vacsorákkal… csengettyűkkel, gyerekzsivajjal… hogy majd fényesség árad a csarnokokban… ó, micsoda balfék, aki ebben hisz! Hogy mennyire vak! Hogy mennyire önhitté teszi, amikor elhiszi, hogy őt szereti kékszakáll…! Hát nem. Nem és nem. Az a szegény… beteg férfi… igen, igen, beteg, nem, nem mentegetem, de hát lehet egészséges az a lélek, aki csak magát, csak és kizárólag magát látja, őrzi, védi, élete végéig, mert fél, annyira fél azokat a rohadt ajtókat kinyitni…? Mert fél minden szerető szótól, nem viseli a gyengédséget, megretten minden simogatástól, iszonyat számára minden cirógató hangsúly, azt hiszi, tőrbe csalja egyetlen kedves mozdulat, és még azt is, hogy nem érheti annál nagyobb veszély, mint az, hogy valakit túlságosan közel enged magához? Csapda ez, micsoda csapda! És azok a szegény asszonyok… jobb, ha nem is gondolok rájuk, mert akkor nem alszom egész éjjel…
Hogy mi történt azután? Komolyan érdekli? Na jó, csak röviden tényleg, nem jó erről beszélnem, remélem, megérti, de elfogy tőle a levegőm, fulladni kezdek, gyógyszert is kaptam rá, bár csak ritkán jön elő. Életemben nem rohantam úgy, szó szerint az életemet mentettem. Semmire nem emlékszem a futásból, nem tudom, milyen úton és hová tartottam, egyszerűen törölte az agyam. Az első, amit tudok, hogy egy fogadóban ülök, és egy asszony egy tányér levest tesz elém. Nem tudom, mit gondolhatott, a hajam és a ruhám zilált volt, gondolom, az arcom mindent elárult, mert nem zaklatott kérdésekkel. Csak ennem adott, és leült velem szemben. Jóideig maradtam. Képtelen voltam visszatérni az apámékhoz. Úgy éreztem, azok után, ami velem történt, már nem lelném ott a helyem. Aztán ez is elmúlt. De lassan. Igen, már jól vagyok. Egyedül, de jól. Kertészkedem, a fogadósné öccsének megürült ez a kis háza, megengedték, hogy beköltözzek, cserébe rendben tartom. Szeretem. Hogy kékszakáll? Elvitték. Nem, nem börtön, hát mondom magának, hogy beteg. Gyógyíthatatlan. Látogatni? Gondolom, megérti, hogy nem. A bokor. Az éppen elég nekem a kertben. A fogadósné hoz néha hírt róla. Azt mondják, csak ül és naphosszat bámul ki az ablakon. A bokorról minden ősszel küldök egy csokor virágzó ágat neki.