A dombtetőn, velünk szemben, sűrű fenyőfák mögött bújt meg Sanyi bácsi és Ami néni víkendháza, a surányi üdülőtelepen. Kedves, érdekes emberek voltak. Sugárzott belőlük a szeretet egymás iránt, és mások felé is.
Mint hithű katolikusok, nem hagytak ki egyetlen vasárnapi misét sem. Amália még énekelt is a templomi kórusban. Ennek ellenére, kis szobájuk falaira, nem csak szentképeket akasztottak a feszület mellé. A bejárattal szemközti falon, középen, egy indián tolldísz köszöntötte a belépőt. Alatta faragott békepipa, két oldalán félelmetes varázsló álarcok, festett maszkok sorakoztak. És ahová csak lehetett, besárgult régi fotókat, rézkarcokat, bekeretezett újságkivágásokat tettek fel. Többségükön vadnyugati hősök pózoltak.
Az oldalfalakon, a képek között, vicces, festett tojásfejek lógtak, szögekre akasztva. Ezeket Ami néni készítette, kifújt belsejű tyúktojásokból. Bohócot, ördögöt, groteszk fejeket ábrázoltak. Némelyik kopasz maradt, másokra kalapot, sapkát, vagy hajat ragasztott. Volt kendős boszorkány is, vasorral. Kis seprűt is tűzött alá. Persze az aranyhajú királylány sem hiányozhatott a tojásfejek sorából.
A mai eszemmel úgy gondolom, ha Ami néni a középkorban él, nem ússza meg, a boszorkányüldözést.
Egy szó, mint száz, a kis hétvégi házban rengeteg érdekes látnivaló volt a korombéli gyerekek számára, és ennek híre ment a környékünkön.
Az idős házaspárnak nem volt utódja. Sanyi bácsi fiatal mérnökként került a frontra, és a Don kanyarban, gránátrobbanás sebesítette meg életveszélyesen. A repesz kiszakított egy darabot a homlokcsontjából. Kész csoda, hogy túlélte. Platina lemezzel foltozták be, és rokkanttá nyilvánították. Ami néni húzta fel a cipőjét, mert tartózkodnia kellett a hajolgatástól. Ezért mondtak le a gyermekvállalásról, de nagyon szerették, ha gyerekek veszik körül őket. Megadták azt a türelmet, kedvességet, amit sokszor a szülők nem tudnak saját gyereküknek biztosítani. Nem egyszer fordult elő, hogy öt-hat kisfiú, kislány volt a kertjükben. Együtt rajzolgattak, festettek vízfestékkel, és tettek eleséget a madáretetőkbe. Ha nem volt más elfoglaltságom, én is átmentem hozzájuk. Az öregek szívesen beszélgettek a falon lévő tárgyakról. Mindig volt valamilyen sütemény, és tea, vagy kakaó is.
A mi környékünkön, 1960-ban még nem volt televízió. Hogyan is lehetett volna, amikor az elektromos áramot sem kötötték be.
Jó időben, délelőtt strandoltunk, ebéd után fociztunk. Esti program nem volt a korosztályom részére. Petróleumlámpánál nem szerettem olvasni. Apám bütykölt egy detektoros rádiót, de legtöbbször csak recsegett.
Ezért örömmel vettem részt, Ami néni péntek esti gyerek zsúrján, aminek fénypontja a mesemondás volt. Vastag párnákon helyezkedtünk el a fal mellett. Szemünk a ház asszonyára szegeződött. Amália olyan átéléssel tudta előadni történeteit, hogy közben úgy éreztem, én is részese vagyok a kalandnak.
May Károly, Cooper és Verne Gyula regényhősei elevenedtek meg meséiben.
A kis hétvégi házat kitágította a képzelet.
Sztyeppéken lovagolhattunk, vad sziklás vízmosásokban kerestünk aranyrögöket, vagy éppen a tenger alatt hajóztunk a Nautiluson.
A történetek végén, mindig a jó győzedelmeskedett.

Augusztus első hetén, a szokásos pénteki zsúron hatan foglaltunk helyet a kis szobában.
Nem emlékszem mindenkire név szerint, pedig az az este bevésődött emlékezetembe.
Átlagéletkorunk tíz év körül lehetett, és csak egy kislány csatlakozott az öt fiúhoz.
Az ő nevét megjegyeztem. Molnár Krisztinának hívták, nagynénjénél töltötte a nyarat Surányban. Gyakran találkoztunk a strandon, együtt is építettünk csöpögtetős várat a Duna homokos partján.
A pénteki zsúrokat sosem hagyta ki. Szemeit lesütve üldögélt a sarokba húzódva. Szendinek neveztük el egymás között, Kriszti nem tiltakozott ellene.
Szemérmes, zárkózott lányka volt, ritkán szólalt meg. Hosszú szőke haját lófarokba kötve hordta. Többnek nézett ki tizenegy évesnél, feltűnően csinosnak számított a hasonló korú lányok között. Nálam idősebb srácok, nyál csorgatva fantáziáltak róla. Nem mondom, nekem is tetszett, de még csak nyolc éves voltam.
Vendéglátónk teasüteménnyel kínált, és hideg menta teával. Sanyi bácsi nem érezte jól magát, elvonult a hálószobába. Mi leültünk a párnákra, és csendben vártuk a mesét.
— Heten vagyunk, mint a gonoszok — szólalt meg Amália mosolyogva. Apró termetű asszony volt, hosszú ősz haját, kontyba csavarva viselte. Kis támlás gyerek széket húzott maga alá, az volt a „mesélő szék”.
— Ebben a nagy melegben jól fog esni, a hideg skandináv mondavilágból kölcsönzött történet. Tudjátok, Európa északi részét hívják Skandináviának.
— Ott is élnek indiánok? — kérdezte egyikünk.
— Az Északi sark közelében eszkimók élnek, akik rokonai az észak-amerikai indiánoknak — felelte. Lehunyta szemeit, és átszellemülve belekezdett a mesemondásba.
Szinte szóról-szóra megmaradt az emlékezetemben a félelmetes történet.
A mese egy svéd hercegkisasszonyról szólt, akit Szerénának hívtak.
Egy tavaszi napon Szeréna gombát gyűjteni ment, a kastélyuk melletti sűrű erdőbe. Talált is szép számmal fenyőtinórut, amit édesapja nagyon kedvelt. Annyira belefeledkezett a gombaszedésbe, hogy rásötétedett. Véletlenül, egy mérges gombát is beletett kosarába. Ez bizony, egy sátántinóru volt, aminek leszedése balszerencsét jelent.
Az erdőt belepte a teljes sötétség.
Hirtelen félelem járta át Szeréna szívét.
Körülnézett, és bizonytalan volt, merre induljon hazafelé. Aggodalma erősödött, amikor ráébredt, visszaérkezett egy ismerős fához, aminek tövében egy hatalmas, félig lerágott gombát hagyott.
Az erdő esti csöndjében, egyedül a telihold segítette a tájékozódásban. A fák között, foltokban szűrődött át a fénye. Egyszer csak hangot hallott a háta mögött.
Az avar reccsenésére lett figyelmes. Megfordult, és nem hitt a szemének. Kétméteres óriás csörtetett felé. Szemei zöldes fénnyel világították meg szörnyűséges ábrázatát. Vicsorgó szája hatalmas volt. Kivillantotta fogazatát, hosszú nyelvét lógatva, hangosan lihegett.
Szeréna öltöztetőnője mesélt már az erdei szörnyről, aki szűzlányokat tépett szét. A hercegkisasszony azt hitte, csak a cselédek találták ki, hogy egymást riogassák.
A rémület lebénította. Szinte az arcában érezte a szörny bűzös leheletét. Utolsó méter választotta el a felé nyúló karmos kéztől, amikor visszanyerte lélekjelenlétét, és futásnak eredt.
Hosszú ruhája akadályozta lábait. Eldobta kosarát, és két kézzel felhúzta szoknyáját. Így már jóval gyorsabban tudott szaladni, mint a nagydarab pocakos rémség. Nem érdekelte, hazafelé, vagy ellenkező irányban halad-e, csak minél távolabb akart kerülni a félelmetes alaktól. Úgy vélte, sikerült legalább húszméternyi előnyt szereznie üldözőjéhez képest, amikor jellegzetes hangokra lett figyelmes. A hercegi hintó közeledett. A lovak nyakára akasztott csengők édesapja hintaján csilingeltek. A négy ló patkójának hangja is messzire hallatszott a köves úton.
Szerénában feltámadt a remény, ha eléri a hintót, biztonságba kerülhet.
Ereje megsokszorozódott. Mindent beleadva futott. Nem érdekelte, hogy drága ruháját megszaggatják az ágak. Szíve a torkában dobogott, fuldokolva szedte a levegőt, és rohant tovább. Az út kődobásnyira lehetett előtte, ahogy az üldözője is mögötte.
Már csak a vadrózsa bokrok választották el a megmeneküléstől.
A holdfény segítette. Bevilágította az előtte húzódó csalitost. Két nagy rózsabokor közé vette az irányt. Csakhogy, amikor elérte a bokrokat, valami történt.
A szörny előrántott egy háromágú botot a semmiből, és nagyot suhintott a lány felé. Erre a két szomszédos vadrózsabokor megmozdult, mintha erős szél borzolná.
Hirtelen, ágas-bogas, tüskés indákkal állták útját a szépséges hercegkisasszonynak. Szeréna hiába kapálózott. Az indák szemlátomást növekedtek, és rácsavarodtak.
A tüskék belekapaszkodtak ruhájába, körülfonták testét. Moccanni sem tudott, hang nem jött ki a torkán. Fejét sem tudta hátrafordítani, az indák a nyakát is fogva tartották.
A szörny mögötte zihált. A lány érezte az elviselhetetlen dögszagot.
A hercegi hintó hangja a távolba veszett. Szeréna lecsukta szemeit, és elrebegett egy fohászt. Csak az imádságba menekülhetett.
Az óriásnak hat karmos ujja volt mindkét mancsán. Beletúrt a lány hosszú szőke hajába, majd óvatos mozdulatokkal kiszabadította a fejét a szúrós kötelékből, és hörögve rávicsorgott ocsmány pofájával. Hosszú, érdes nyelvével körbenyalta Szeréna arcát, száját, majd lefelé haladt az álla alatt.
Szerénában újra feltámadt a remény. Undorodott a bűzös nyáltól, mégis kezdte azt hinni, a szörny ennyivel megelégszik. Furcsa érzés kerítette hatalmába.
A rémség még egy ideig a nyakát csókolgatta, cuppogva ízlelgette feszes bőrét.
Szeréna a nyáltól kábulatba esett. Így nem érzett fájdalmat, amikor a szörnyeteg a nyakába mélyesztette fogait, és kiszívta vérét, az utolsó cseppig.

Amália elhallgatott. Kinyitotta szemeit, ezzel jelezve, a mese véget ért.
Úgy éreztem, hiába volt meleg nyári este, a kis szobában megfagyott a levegő. Mi gyerekek, elhűlve hallgattunk. A tizenkét éves Olivér volt köztünk a legidősebb, ő szólalt meg először.
— Ami néni, ugye aztán jött a segítség?
— Csak észrevették Szerénát a herceg hintajából — jelentette ki egy másik fiú.
— Akkor már tudtak adni vérátömlesztést? — kérdeztem én.
Záporoztak az aggódó kérdések. Zavart minket a tragikus végkifejlet. Csak Szendi maradt hallgatag, könnycseppek csordogáltak szép arcán. Aztán a többiek is elhallgattak, reménykedve vártuk a mesemondó válaszát.
— Gyerekek, az életben nem minden végződik jól. Még az indiános történetekben sem. Gondoljatok az utolsó mohikánra. A történet végén megölik Unkaszt, az erős, fiatal indiánt. - magyarázta Amália, és megsimogatta a hozzá legközelebb ülő gyerek fejét.
De a gyerekek nem szeretik, ha rossz vége lesz egy történetnek. Csalódottan kezdtünk szedelődzködni. Egyedül Szendi maradt ülve a sarokban.
Félúton voltunk a kapu és a ház között, amikor Ami néni utánunk szólt.
— Gyerekek! Valaki kísérje haza Krisztit. Nagyon fél a sötéttől — mondta, és kézen fogva vezette a kislányt felénk. Olivér vállalta a védelmező lovag szerepét.

A következő napokban hiába kerestem Szendit a strandon. Elbicikliztem nagynénje víkendházához is. Meglepődve láttam, a kapu kívülről volt lelakatolva, a redőnyöket lehúzták.
Megkérdeztem Olivértől, szerinte mi lehet az oka, hogy Szendi köszönés nélkül hazautazott a nagynénjével. Olivér láthatóan zavarban volt, aztán megszólalt belőle a kamaszos büszkeség.
— Smároltunk, és kicsit megfogdostam. Elkezdett hisztizni, és hazaszaladt.

Tíz évvel később, az érettségim utáni nyáron, olvastam egy újsághírt.
„Fiatal lány meztelen holttestét hozta felszínre a kotrógép, a Csepeli Kis-Duna öbölben. M. Krisztina gyilkosság áldozata lett. Az éjszakai életben, Szeréna néven ismert prostituált nyakát elvágták. Testére szögesdróttal, nehéz vasdarabokat kötözött a tettes, vagy tettesek. A Fővárosi Rendőr- Főkapitányság gyilkossági csoportja nagy erőkkel nyomoz…”
Ledöbbentem, amikor beazonosítottam az „M. Krisztina” nevet.
Eszembe jutott, Ami néni mondása: „Az életben nem minden végződik jól.”