Igen, ezt a gonosz dolgot akartam megírni, felajzva a gondolattól, hogy most majd jól odabaszok, most majd végre elmondom ebből az apropóból a véleményemet a tíz/húsz/száz év után előjött molesztálósdiról, hogy mennyire bosszant, bosszantott mindig a kiszolgáltatottság. De bosszant a butaság, a túlzásba vitt naivitás. Én is jó nő voltam tíz/húsz/száz évvel ezelőtt, nem zavart, ha utánamfüttyentettek a duzzadt izmú útépítő munkások — kihúztam magam, talán még jobban billegettem a szokásosnál a kis miniszoknyámat. Ha disznóságokat kiabáltak utánam, azt gondoltam, csak szeretnétek, akár vissza is szóltam nekik. Tini voltam, amikor a Szabadság hídon estefelé siettem Budára, mellém ért egy lihegő pasas, azt hittem, fut, de a farkát verte. Azóta sem láttam akkora szerszámot — vagy csak ezt gondolom. Addig még semmilyet sem láttam. Nem tudom már, hogy egyszerűen csak leléptem, vagy ordítani kezdtem, takarodjon, mert rendőrt hívok.
Diszkóban, tánc közben többször is előfordult velem, hogy megfogta valaki a fenekemet, mellemet. Eltoltam a kezét, ha nem tetszett, visszautasítottam, kész, nem is gondoltam rá többé. Volt rá példa, hogy széttörtem egy férfi fején az esernyőmet a hatos megállójában, mert a szoknyám alá nyúlt a tömegben.
És aki azt mondja, így könnyű, ennek nem volt tétje, nem múlt ezen a karrierem, akkor annak elmesélem édesanyám történetét. Tizenöt évesen fonónő volt, így alakult a háború után. Szeretett volna továbbtanulni, beadta a kérvényt, egy év alatt le lehetett érettségizni, utána a Műegyetem. Ehhez kellett a randa, öreg gépmester hozzájárulása is — ne felejtsük, az ötvenes években járunk. Az a hír járta erről az emberről, hogy az éjszakai műszakban csak behív egy lányt a fonónők közül hátra a raktárba, rádönti a bálákra, nincs vele vita. Ötvenes évek, jó párttag volt az öreg, senki nem mert neki ellentmondani. Aztán anyám is sorra került, édesgette, mondta, hogy az aláírásért jár neki egy-két dolog. Aztán amikor rámászott, anyám úgy vágta képen, hogy arról koldult. És igen, később ez a pasi mégis aláírta a papírt.
Hát, én így vagyok kódolva, pofán vágom, aki rám támad, vagy, ha nem megy, visítok, ordítok, karmolok, harapok, rendőrt hívok, ilyesmi. Szexelni mindenféle indítékkal lehet, szeretetből, sajnálatból, barátságból, részvétből. A legjobb persze, ha szerelemből. Egyszer megpróbáltam érdekből is, nem sikerült.
Mióta megy a #metoo mozgalom, elmondanám ezeket, de félek, kigolyóznak a píszí társaságból, talán azért is, mert sajnálom az úgynevezett molesztálók családját, gyerekeit.
Az volt a terv, hogy Zora outcoming-ját fogom megírni. Gúnyosan, kifigurázva a mondvacsinált áldozatokat. Tizenhét éves, matrózruhás lány esik áldozatul a középkorú művészházaspár perverz játékainak. Több mint száz év után jön elő a sérelmeivel, visszaéltek a fiatalságával, modellből az idős, neves festő szeretője lesz. Azóta is ország-világ előtt ott lógnak a múzeumok falain az erkölcstelen kapcsolat bizonyítékai. Gondoltam, megírom Zora #metoo-ját a fészbukon.
Most meggondoltam magam. Azok miatt a lányok, nők, gyerekek, különösen a gyerekek miatt, akiket valóban molesztáltak. Akik nem elég erősek, hogy megvédjék magukat. Akik kiszolgáltatott helyzetben vannak, buták, tanulatlanok, kiúttalan helyzetben lévők. Miattuk nem írom meg ezt a szöveget.