A Kékszakállú herceg vára nyomán Bartók Bélának levél az utókortól



Libben a függöny, fodrain a nap és az éj árnyjátéka,
te a nap gyermeke, én a holdé,
játszunk nap-holdat, összeér az ajkunk,
és immár mindenből egyetlen nappal lesz
és egyetlen éjszaka,
nincsenek ajtók, bezárt szobák,
nincs hűvös éjjel és heves reggel,
az éj a nappal egy lesz,
a fél a féllel körtáncot jár.

Ez a szerelem nem a mindennapok rutinját akarja,
s találkozásunknak nincsen jövője,
csupán pillanatvállai,
kecses, keres pillanatvállak,
apróbb percek örömeiből fonunk függőágyat,
elterülünk rajta egymáshoz simulva,
az öröm átfonja a derekunk.

Nem leszek sem az asszonyod,
sem a gyermekeid anyja,
a kisbetűs életeket elkerüljük,
csak arra figyelünk,
hogy vagyunk,
a hold és nap gyermeke,
az éj és a reggel.

Megmutatom a hét szobámat
a fegyverházzal, a kínzókamrával,
a véres árnyékokkal,
a virágzó mezőkkel,
ritka a kincses ládákkal,
a könnyek folyójával,
az örömök kacagó csermelyeivel,
és végül azokkal a férfiakkal,
akik asszonyukká akartak tenni,
de elmenekültem,
akiknek gyermekeit nem szültem meg,
elszaladtam a láncok csörgése elől,





akik megtanítottak volna
megöregedni,
kompromisszumot kötni a léttel,
őket mind megmutatom neked.

És te is feltárulkozol mind a hét szobáddal,
a démonaiddal és angyalaiddal
együtt megmutatkozol előttem,
meztelen leszel, pőre, mint egy újszülött,
és sebezhető is,
és én a nyilaimat nem kenem be méreggel,
nem bántalak,
és nem fakasztok könnyfolyókat.
Cserébe megtanítasz megszelídülni,
szeretni a múltadat,
és nem rettegni,
ha feltűnik egy másik nő arca onnan,
hinni abban,
hogy bizonyos szobákhoz kulcsa lehet az embernek,
a bizalom minden ajtót kinyithat,
nincs előtte zár,
és nem megsemmisülés a megismerés,
nem félelem az egész.

Egymás várai lettünk,
folyosó a mi lelkünk
egymás titokszobái felé.
Adom a kulcsot,
és te is ideadod,
elhiszed, a szerelem nem az,
amit elvárnak tőlünk,
a szerelem az, aminek jelene van és nem tervei,
a szerelem az,
ami a szabadságra tanít
és őszinteségre.