Érzékenyen vevők a hírt, hogy, a mint koszorus költőnk mondja: ’újonnan viszsza jött a régi baj’, s kiváló Szellem-Társunk ismét desperáltan s szomorogva tölti magános napjait, egyenessen a csillagok felé fordulván, s külön bolygót keresvén ön lelke számára. Mi tehát, remélvén, hogy méltó Társai és Felei lehetnénk Nagyságodnak a Költészet csarnokaiban, ifjak s idősbek, hölgyek s férfiak, öszsze találkozván 1891 januáriusának Vízkereszt napján, a mint szoktunk, Szent Margit szigetén, ’a tölgyek alatt’, hogy piknikkel (vagy inkább Symposiummal) emlékezzünk arany elődeinkre, úgy vélekedtünk, hogy kedély-emelő és szeretetteljes gestusként megemlékezünk a távol lévő, de lelkünkben mindvégig nálunknál tudott jeles Poetessáról, s ki-ki a maga tehetségéből telvén, emlék gyanánt elküldjük e kisded vers-gyűjteményt, mint emlékkönyv-bejegyzéseknek koszorú-fonatát.
Adná a magasságos Ég, hogy gyarló és banalitásoktól nem mentes, de szándékukban tiszta és emelkedett írásaink lelki balsamként hathatnának a magános lélek szorongattatásainak idején! S remélvén reméljük, hogy legközelebbi Vízkereszti poétai ünnepünkön majdan együtt múlathatjuk időnket a Poésis tiszteletére
s embertársaink lelkének felüdültetésére.
Így tehát, mindegyikőnknek egyenkénti és egyetemes jó kívánságaival, küldjük köszöntésünket, remélvén irományainknak szíves fogadtatását;
az egybe gyűlt Költő Társaság nevében
Nagyságod személyének és poésissének kiváló tisztelője

Az este oly szép csöndes, holdvilágos,
A sok csillag oly fényesen ragyog;
Keblemben érzem, már megcsöndesűlnek
A sorvasztó, emésztő bánatok.

Tán szebb ez így! küzdés a földi élet,
Ez végzetünk, a míg szívünk dobog:
Silány a szív, mely megtörik a harczban,
S a harczban győzni nagy, nemes dolog.

 

 

Az este oly szép csöndes, holdvilágos,
A sok csillag oly fényesen ragyog;
Keblemben érzem, már megcsöndesűlnek
A sorvasztó, emésztő bánatok.

Tán szebb ez így! küzdés a földi élet,
Ez végzetünk, a míg szívünk dobog:
Silány a szív, mely megtörik a harczban,
S a harczban győzni nagy, nemes dolog.

Ne hidd, hogy nem szép az élet,
Szép az a boldog szemének,
De fájó szív gondolatja,
Azt soha fel nem foghatja.

Bár mi szép a part virága,
Vissza csak nyugodt hab adja:
De a felzugó tengeren
Törött szín lebeg szüntelen.

 

 

 

Óh, boldogság, királyi tündér,
Hogy az alvót így megcsalod!
Egy perczet adsz csak életünkért,
S mit látunk?
lengő fátyolod!
Az ifjuság: elsírva érted;
A férfikor: meddő marad.
S a díj, ha adtad, mint ígérted:
Egy megsiratott pillanat.

 

 

 

 

Búbánat nélkül nem lesz életed;
De légy erős a vész óráiban:
Ki csüggedez, félig már elveszett,
Ki bízni tud, félig már mentve van.

 

Lássam a tájt, a délibábos
Rónát, mely végtelen;
Keringő fecskék víg csoportját
A tiszta légben fenn,

A kék erdőt, ott messze, mely
Már szürkül és borong,
S lágyan homályba tűnni mindent,
A mikor meghalok.
Öleljem szívemhez egészen
A nagy természetet…
S óh, hagyjátok a percznek üdvét
Nekem, ti emberek.

Ne jőjjön senki, és ne lásson,
Csak ti, szép csillagok!
Ti nézzetek hunyó szemembe,
A mikor meghalok.

                                                                                                                            Darmay Viktor

 

 

 

 

Merengve úszik künn a hattyu,
A tó vizén, magánosan,
Mint fehér árny a sima tükrön,
Rajt’ délczegen tovább suhan.
Borongva nézem itt a parton,
Mint lejt a mély hullám felett:
A természet e száműzöttje
Mély gyászba ejti szívemet.
Lelkem? Bár fény övezze szárnyad,
Sorsod felett is leng ború:
Maradsz, miként a hattyu, mindig
Magános, büszke, szomoru.

 

 

Az őszi eső egyre-másra
Csak permetez,
Halk eső- és levélhullásra
Kél gyönge nesz.

Nagy cseppektől terhelten hull az
Asszú levél,
Búnyomta szív, majd csak lehullasz
Te is, ne félj.

 

 

Voltam zengő, víg madárka,
Repdestem is ágról ágra:
S zöld erdőben, lombos ágon
Megúntam a szabadságom.

A szív, ha csendesen dobog,
A szív, ha vérzik, s ellohog,
Szabad madár, s szerelmi rab:
Isten tudja, ki boldogabb!

Lévay József

 

 

 

Mint a csermely, mely vidámon
Tova szökik völgyön, réten,
Hangos, játszi csevegéssel:
Olyan voltál, ifjú éltem.

Olyan voltál, mint a csermely,
Oly átlátszó, kristálytiszta,
Ah, de mint az, lefutottál

S többé nem hoz semmi vissza.

Bálintffy Etelka

 

*

 

Mint a hogyan bús éjszakákon,
Ha szempillád kerűli álom:
Beragyog szíved éjjelébe
Sugaras üdvöd tiszta kékje.
Kihűl a föld, az ég sötét lesz:
Szerelem szép ábrándja végez:
De szende fényt kerít reája
Emlékezetnek holdvilága.

 

 

Az égen a felhő egymást űzi, hajtja,
Lemegy a nap. A nyáj haza tér.
Távolba vész el halk, méla kolompja,
Kiált a kuvik, száll a denevér.
Sírhalmot ölelve az anya zokog,
Mind kigyúl a csillag, kisüt a hold,
S ott fönn a keresztfán suttogja a szél:
Kinyílik a rózsa, kihajt a levél.

Vajda János

 

*

 

Csak ülök az éjben, csak nézem a tájat,
És kezemre hajtom mélán fejemet.
Mozdulnak a lombok, hűvös szellő támad,
S intenek a fákon a kis levelek.
Intenek a fákon, búcsúznak a tájtól…
Ki tudja, lesz-e még kék nekik az ég?
Búcsúznak a nyári, napfényes világtól,
Ki tudja, hogy holnap fent lesznek-e még?

 

 

Csak elborongok hosszan, némán,
Mint a halász, ha egymaga
Ezüstös tó vizén evezget,
S bűvös csengést hall éjszaka.
Habcsobbanás-e vagy harangszó?

Nem tudja, honnan jő a nesz:
S ugy érzi, hogy egy elmerült szép
Tündér világ fölött evez.

 

 

 

 

Oh így van ez! Nagy vágyainkkal
Bejárjuk büszkén a világot!
A csalfa sors hiteget, biztat,
S bennünket mindennel kinálgat,
De hű szivünk a bolyongásban
Nem lát csupán egyetlen álmot?
S azzal, a kiről mindig álmodik,
Soha vagy már későn találkozik…

 

 

Ez az élet csak egy arasz.
Alig virult el a tavasz,
S már a mi jő:
Szürkülő bús őszi idő.

Bolond, a ki setét hajjal
Vesződik a földi bajjal,
Mindig távol
Az örömnek poharától.

Ugy is eljár az ideje,
Lehanyatlik délczeg feje,
S mit sem élve
Botlik be a hideg télbe.

És ha koporsója kész lett:
Belé zárnak annyi éjet,
Mennyi két szem
Álmaihoz elég lészen.

A bölcs pedig arra menve:
Sírjáról virágot szed le,
S vígan vágja
Bokrétának kalapjába!

 

 

*

 

Óh! nézzetek szeliden a madárra,
Míg kikeletkor köztetek mulat,
És röpke szárnyon, mint a vágy, suhogva
Lendül, kereng, mosolygó ég alatt…

Ne bántsátok meg…! Egy futóka percz az,
Mit nálatok tölt…! Ne vegyétek el
Édes jó kedvét, dalba ömlő búját,
Bús éjszakákon melyről énekel…

Óh! tűrd a költőt…! Gyengéden tekints rá,
Merengve míg jár a földön körül,
Szívét epesztve, szíveket vigasztal,
S elontva könnyét, könnyeket törül…

Ne bántsd meg őt, kit csábos szörny-leányként
Önfájdalmának átkos kéje von…!
Őrizd, ha szunnyad, mosolyogj, ha ébred,
S álmodva még, dalt zendít a húron…

Nem tart sokáig… Őszi hervadása
Már ráborult…! Egy percz még, s válni kell!
Bolyongó lelke földöntúli vágygyal
Bucsútlan, gyorsan, vígan surran el…!

Ábrányi Emil