Március 25-én esik a hó. Nagyon esik. A kocsmában mindenki feszült. Ha így zuhog, a postás akár órákkal később érkezik fel a hegyre, osztja a nyugdíjat. Nyugdíjnap.
Öreghegyi Hegyi, ahová fel se jár a postás, kiértesít, cédulát dob a félútra betonozott postaládába, rendes időben topog a bejáratnál, csapja le kabátjáról, sapkája sildjéről. Kényelmesen elhelyezkedik a kályha mellett, kipakol, kapja a sörét és a házi szilvapálinkát a pult alól.
„Harmincöt éve” — mondja nagy levegővel — „szerda volt, nem péntek, mint ma. Így szakadt a hó. Délutántól imádkoztunk a kultúra háza ajtajában, hogy csendesedjen. Szépen elrendeztünk mindent, hattól előadás. Bartók századik születésnapja. Ötven nézőnek kell jönnie, akkor rendben. Ha eléri a hetvenötöt, jó. Ha száz, ha száz fölött, szuper.
Az amatőr színjátszók betanítva. A hegedűtanárnő, akiről meséltem már, a rendező, a szeretőm. Meg a tanácselnök szeretője is. Nem tudtam persze, úgy hittem, művészetkedvelő falu. Hogy egyenlőség legyen, a tanácselnök se tudott rólam.
A falu szép nagy falu. Három éve már minden rendezvényt a hegedűtanárnő intézett. A nép meg elfogadta, nem volt más. Zongorát is tanított hetente két délután. Az orvos, az agronómusok, a téeszelnök meg néhány pedagógus fiai-lányai jártak. Jó nő volt, de ezt már mondtam. Barna, tüzes. Akkora szájberendezéssel, hogy egy vonat be- és kitolathatott volna, mert ugye énekesnő is egyszerre.
De zuhogott, mint az istennyila.
Nevek kellettek a falunak, nagy nevek a nagy nézettséghez, hogy megteljen a nézőtér. A teli nézőtér azt jelenti, jó a tanácselnök. Kész. Tudjátok. Az elmúlt három évben komponált a falunak Janacseket, Hacsaturjánt, Sztravinszkijt, Kodályt. Talált évfordulót mindnek. Csupa népi fazon, mert itt a népi fazonírozás ment. A hegedűtanárnő a népi ágat kultiválta, a folkloristát. Bartókot telibe hozta a századik születésnap.
Újságot írtam akkoriban, amikor megtalált, feltolt a lába közé — meg máshová, mindenhová, ahová zenei képzettsége predestinálta — és a terv részévé tett. „Három heted van, hogy librettót írj egy hősi temetésről.” Hatszereplős librettót plusz a narrátor, aki maga a hegedűtanárnő, aki vezényli az egészet.
„Mi az, hogy nem tudsz librettót, mindenki tud librettót. Ha meg nem, nézz rá a Kékszakállúra, oszt vedd le a mintát, mi kell még? Nem lehetsz ilyen szerencsétlen.”
Történt, ahogy történt a librettó, igaz, hogy aki akar, tud librettót írni, én is, főleg, hogy temetés-librettót kellett, temetést meg láttam néhányat, meg a Kékszakállúról is levettem a mintát. A falu télen elveszített három hősi öregharcost, igazi vöröskatonákat, őket búcsúztatta a hegedűtanárnő. Összecsúsztatta a falu lelki, gyászolós harmóniáját a komponálás harmóniájával.
Bartók bistrai arab népzene gyűjtését használta alapnak, leszedett néhány fontos motívumot, a 44 duó két hegedűre című sorozatból teljes egészében kimásolta az Arab táncot, azt ismételte különféle tempóban. Amikor dalolva narrált, akkor narrált, amikor nem, bevágódott a zongora mögé, hömpölygette a vezérfutamokat. Egyszerre húsz billentyűt képes volt megszólaltatni. A nép kábultan, zsibbadtan ült a hömpölygő hangokban. A Hacsaturjánt már láttam, Hacsaturján az esküvőkről írt a falunak népi dalművet, el ne felejtsem mondani. Az is nagyszám volt a falu életében.
Hősök temetője — dalmű. Zeneszerző: Bartók Béla. Librettó: Balázs Béla. Zenejáték egy felvonásban.
Ezzel a szöveggel került fel a plakátra. Internet még sehol, hogy bárkinek eszébe jutott volna utánanézni. Ha Bartók, hát Bartók. Csak legyen eső, nőjön a kukorica meg a káposzta.
Hiába az ima, a népek nem jöttek a Bartókunkra. A hat szereplő, a tanárnő és én. Meg a díszlet. No és a kurva hóesés, mint most, barátaim. Ilyesféle.
A legreménytelenebb percekben befutott egy faros Ikarusz a hegy felől, Felvég irányából. Felvég soha buszt nem látott addig a napig, és tódult ajtaján lefelé színházba érkező nép. Ajtó zár, és indul Alvégnek. Ott is felszedi a népet, béfuvarozza a központba, mondtam ugye, a kultur a falu közepén, a vásártéren, a templommal szemben.
Legvégén, mint a hajóskapitány, alpakka öltönyben kilépett a hóba a tanácselnök. Kiderült, hogy ő térítette el az esti Volán járatot, hogy a nézőket összeszedje. Elkezdtük az előadást. Volt nagy móka, gyász és bánat. A vöröskatonák is halnak. Tomboló siker.
Nocsak, máris itt Laci postás! Jól elment az idő.
Ja, hogy a pénz? A librettóra jogdíjként fizetett ötvenezer forintot, életem addigi legnagyobb honoráriumát majd legközelebb, ha még éltek.”
Öreghegyi Hegyi gondosan brifkóba zárja a nyugdíjat, szemébe a sildet, és mert most szembe, nem hátszéllel, mint ideúton, meglódul: „Csókolok mindenkit!”
Nézünk utána, hogy mi van, öreg?!

(A „Kocsmában hallottam” c. füzérből)