Az történt, hogy nem történt semmi sem.
Az van, hogy semmi sincs.
Bút felejtek ebben a búfelejtőben, s mire elfelejtem, minden oda. Kicsúsznak a kezemből a milliók. Szétcsúsznak a milliárdok a csillagos egemen. Amit nem ver már a családfám. Családfakutatók elrettentő példája lettem. Elrettentő prédája az életeknek.
Mielőtt elfeledném, meghalt az anyám. Szabados Préda Amália. Bizonyos körökben Sz. Préda, a bárónő. A baroness. A báróság csak álarc, mondogatta mindig gúnyosan (és szépen) mosolyogva, nem vagyunk bárói sarjak.
Egészen másféle sarjak vagyunk mi. Jelesül A Muzsikusé. Minden muzsikusok legmuzsikusabbikáé.
Úgy nőttem föl, hogy az anyám (született Szabados Préda Amália, férjezett nevén előbb Bitang Balázsné, majd Jójártné Szabados P. Amália) növesztette bennem a büszkeséget. Hogy a Nagy Ember dédunokája vagyok. Mivel ő, az anyám az unoka. A büszkeség mellett a szükség is megnövekedett a lelkemben. Szükségem volt arra a büszkeségre. Most is szükségem lenne még, nélküle úgy eresztek le, akár egy lufi. Nem, nem is úgy. Nem olyan vagyok, hanem az: lufi. Az elillant büszkeségem a levegő, a színtelen, szagtalan gáz. Életföltételnek hittem, holott semmi nem volt. És most semmi sincs. Nincs történet sem. Búfelejtés van, ennyi.
Azért még elárulom, hogy csakis abból az okból tanultam meg kottát olvasni, hogy értsem az anyám fiókjában rejtező zenéket. Nem értettem, holott az anyám azt mondta, a nagypapájától maradt rá. Anyám anyjának apjától. A nagyanyámat balkézről nemző zsenitől. Bébétől, aki nem Brigitte Bardot.
Mielőtt elfeledek mindent, örömest maradnék még kicsikét zseni-ivadék. Ez volna az utolsó kívánságom az amnézia előtt. (Egyszer egy közismert közember megsértődött, amiért a szintén közismert közember fiúgyermekét ivadéknak nevezte valaki. Én örömmel vállalom a zseni-ivadékságot. Illetve: -tam. Tatammmmmmmm. Vállaltammmm.) Csakhogy nem maradhatok tovább ebben a státuszban, mert leginkább már semmi sincs. Ami történt, nem történt. A dédapám nem nemzett balkézről senkit a fölmenőim közül. Legalábbis nem az nemzett balkézről, akiről úgy tudtuk, igen. Kezd hatni a búfelejtés, anyám fordul egyet a sírjában, sóhajt és sátáni vigyorba rándul a szája. Egy kukac bújik ki belőle, keresztül a porrá omló metszőfogakon, zsíros, kövér kalóriabomba, az arcomba kacag, megriadok.
Búfelejtőben felejtem a bé-bé-búmat, nyugalom van, semmi más nincs. Nem vagyok senki, millióim oda, kottáim, anyai örökségem értéktelen. Anyai ökörség csupán. Dédapám nem BB, s ha mégis, hát Balogh Bódog, Benedek Bálint, netán Bodrogi Balambér. Semmiképpen sem Bartók Béla. Kiről motyogsz, kérdezi a búfelejtő-felelős, hát azt még én is tudom, ki az a Bartók Béla! Én már nem, sajnálkozom. Én már máshogy tudom, kesergem. Én már elfeledtem. Erre kiröhögnek. Igazuk van.