A Kerékpárhüllőre a diszkóverin lettem figyelmes, amint egy nehéz nap éjszakáján merengve úszott le a lángoló Mississippin. A parton két sportosan öltözött halász — fishingandhunting formaruhában — épp a fúga művészetéről beszélgetett, s közben szólt a rádió. A lila csalitosban két lógarázs porzott egy szőrös és ingerlékeny vegetációt, ellenben a nap még nem jött elő a dombok mögüli Higgs-bozótból. A gravitációs mezőkön frissen festett kerékpárút levitált minden politikai meggyőződés nélkül. Csak úgy boldogan, beteljesülve, mint a kilenclyukú híd alatt tétován mélázó alpinista. Ez a harmónium. Az univerzum jólacibetyárja. A kenyér lágy. A szőlő szemesnek áll. A világ...talan. Talán?
A Kerékpárhüllő meg csak úszott gáttalan sodrásban, és úgy festett, mint Chagall. A diszkóverin ment a hűtlen, nehéz hejjel és még nehezebb csízzel, és a tudományos karaoké szerint — alant sok betű futott, s mind egy irányba — a Kerékpárhüllő kihalóban van. Veszélyeztetett faj. Olyannyira, hogy sok példány még meg sem született. A gasztroangyal szerint nem lehetséges a megváltása, és különben is ehetetlen. Nincs neki tápértéke. Mint a tí rexnek. Nem lehet letépni a fáról és beleharapni, mégha a kígyó mondja is. Meg a nyúszbrék. A nyúszbrék, a közhiedelemmel ellentétben, nappali állat. Éjszaka földalatti vájatokban röfög. De, ámbár, s mindazonáltal a Kerékpárhüllő, bár nem ehető, s igencsak félben van, mégha kihalóban is, nincsen neki ki mind a négy kereke. A kettő meg, bár szemre való, hosszú útra minek. A narrátor alábeszél, majd mellé, így nehéz kitippmixellni, hogy milyen lény is a Kerékpárhüllő, s ha ő maga nem ehető, vajha mit is eszik? És hol őshonos, és hol volt, hol pedig nem. És vajon evett-e a neander tálból, ami a legrégebbi edény a galaxisban. Mert ha evett, talán nem a mi kutyánk kölyke. Szóval, ha valaki tudna egy megbízható linket, ahonnan tölthetnék — gondold meg és aztán igyál! — valami hígat erről a furcsán kapálózó fajról, talán meg lehetne találni a hiányzó láncszemet, ha az enyém már végképp odaveszett.