9×7=63, kilencszer fordult életem

Kilencszer hét évem
velem jár az erdőn,
velem jár a mezőn,
át az életidőn,
túl a nagy tereken,
sűrű rengetegen.

Első hét esztendőm
tudatlan, ártatlan,
futni, felröppenni
akar szakadatlan,
a második hét év
hámba fogott csikó,
a harmadik hetes
csodákat kinyitó,
a negyedik hét év
bölcsőhöz kötöző,
az ötödik hetes
szívet tépő, törő,
a hatodik hét év
új erdőkbe vitt el,
a hetedik hét év
telve félelemmel,
nyolcadik hét évem
vágyik nyugalomra,
kilencedik bújik
hervadó lombokba.

Hittem, hogy maradnak,
soha le nem válnak,
összefogva együtt
vágunk a világnak,
zúgó rengetegnek,
hallgatag fenyvesnek;
amit célba veszünk,
elejtjük, miénk lesz,
futhat − nem menekül
előlünk az élet.

Kilencszer hét évem,
kilenc szép gyermekem
egy nap egyedül kelt
át a rengetegen.
Itt maradtam árván
nélkülük a most-ban,
se múlt, se jövendő −
hová is indultam?

Kilencszer hét évem,
kilenc lélekmásom
átkelt a nagy hídon,
át az elmúláson.
Szarvassá változtak
mind a rengetegben,
űztem őket balgán

magam-felejtetten.
Egyik hátra fordult
és én ráismertem:
kit ölni akartam,
önnön ifjú lelkem.

„Gyertek haza, évek,
visszaváltozzatok,
hadd élhessek újra
minden pillanatot!”

„Ne hívj minket haza,
többé nem mehetünk,
szarvainkra tűztünk,
onnan leejtettünk,
bokor megszaggatott,
kőszikla megsebzett,
szakadékba zuhant
gyönge embertested,
lelked felhasítva
agancsaink által,
hasztalan birkóznál
konok elmúlással.

Eredj haza szépen
halál küszöbére,
hová nem követünk,
mert mi el nem múlunk,
nincs romlandó testünk.
Öröklétbe marva
minden percünk, tettünk.
Testedből születtünk,
égi jel ég rajtunk,
nem érinti ajkunk
a halálnak kelyhét,
az italunk forrás,
neve az öröklét.”

Testemből születtek,
égi jel ég rajtuk,
nem érinti ajkuk
a halálnak kelyhét,
az italuk forrás,
neve az öröklét.