Pollágh Péter
(1979. március 6., Tatabánya) József Attila-díjas költő, író, esszéista, újságíró. 1987 óta ír, 1995 óta publikál. Verseit eddig szerb, bolgár, szlovák, francia és horvát nyelvre fordították le. A Magyar Írószövetség, a Szépírók Társasága, a József Attila Kör és a Fiatal Írók Szövetségének tagja. Írt esszét, filmet, tárcát, tanulmányt, film- és tévékritikát, horoszkópot, presszófantáziát, szerkesztett könyveket, dolgozott tanárként, korrektorként és teremőrként is, volt a JAK-füzetek társszerkesztője, a Zipp.hu publicistája és alapító-szerkesztője, és 7 évig (a 2008/2-es számtól a 2015/2-es számig) gondozta a Prae folyóirat versrovatát. 2008-tól szerepel a Szép versekben. Verseskötetei: Eleve terpesz (Kortárs, 2001), Fogalom (JAK, 2005), Vörösróka (Prae, 2009), A Cigarettás (Prae, 2010). Tanulmányok: szociális munkás (GYTF), népművelő (BPTIF, NYME-ATFK) és magyar (ELTE-BTK, PTE-BTK) szakokon.SPN könyvek ajánló
Pollágh Péter
2012
„ideköt / idegszálaival a szél, / pamutszálaival a köd” — Csoóri Sándor
Január egy, reggel, meszes világos.
Kint van a fehér minden légiója,
csak az ég alja rózsaszín: kitelepül a szív,
a puncs, ide a ködbe, a zimankóba.
Hallom az évet. Hallom, ahogy dobog:
12 van, és 2 év múlva ne legyen háború.
Alakot is vett, alakot is öltött. Hóember.
Hogy lehet egy sál ilyen szövevényes?
Lesegítem róla. De ki hagyta itt nekem?
Ki tekeri rám még ezt az évet is?
Régen tép a szél.
„Félj, 12, érted jön a mentő!”: susogják
a darakásás fák, és a meszes világosban
összemosódnak a dolgok.
Ne lógjon más a fán, csak cukorkák:
sárga lidércek közt így mormolok.
Mikor lettem én öngyilkos?
12: dél is, éjfél is,
van hókabátja, ahogy nekem is,
csak senki nem varr rá gombot,
a télben én befejezetlen vagyok.
Sokan vetik el most a keresztet.
Nem tudják, mit cselekszenek.
Eladták maguk a régi srácok, nem is nőnek tovább.
Romkocsmák népe: így gondolok rájuk,
ha rám csörögnek, olyan, mintha sziréna szólna,
nem veszem fel, csak nézem, hogy hörög,
hagyom csörömpölni, az talán ébren tart.
Polipos fák, régi hálózatok,
ugató korcsok, keverékek, kotorékok,
elnézést kérek a nyelvemért.
Fáj a fejem a nevektől: ki kinek a kije,
de legalább nem a nevem fáj,
védi hátát a néma H.
A kemény G-nek ő ad párnát.
És nekem is. Csitít és bátorít:
merjek élni a Régiségben is,
kapcsoljam le a lámpasárga szorongást,
és nézzek vissza a régi H ablakán,
Felvidékig, Írországig,
végig a vér égkék vonalán.
