Ülök, üldögélek a büfében, fehér műanyag széken, nem kimondottan ülőgumóim edzése végett. Ha nem tévedek nagyot, egészen jól beleillek a tájba. Víz helyett két fiatal nő mosolyában fürdőzve. Egyik nő fiatalabb, mint a másik, amivel korántsem azt akarnám mondani, hogy a másik idősebb az egyiknél. Szépek, épp a szemembevalók.

Süt a nap, tehát híven teljesíti a kötelességét, ragyog, mint a boldog ember képe. Sört iszom, barna sört. Jertek ó, ti barnák és szőkék, akarom mondani világosok: elvégre Gambrinus király hívei volnánk. Nadrágszíj- tágító testrészünk híven árulkodik erről.

   Ücsörgök hát a medence partján, a vízben kebelbarátaim, vízhívő szittyák lubickolnak. Mintha a boldogságban. Csontig, mit nem mondok! Lélekig áztatják magukat, átszellemülten bámulják, mit is? — a szép nőket, a szépnek remélt jövőt, halhatatlanságuk rejtélyes arabeszkjeit?

   Pávai-Vajna Ferenc lelke lebeg a bereki vizek fölött. Ez a lebegés régi, több mint egy évtizede tanúskodhatom erről, de hogy ez  Pávaié, az új tudás. Ennél szomorúbb tudásom, hogy Körmendi Lajos lelke is ott lebeg immár a vizek fölött. Ez a tudás felkavaróbb és fájdalmasabb is. Bizonyára így gondolják ezt vizet koptató barátaim is. Én nem kavarom a vizet, én csupán virtuális fürdőző vagyok. De jótékony hatására esküszöm, ez a hatás nem annyira testi, mint lelki. S a lélek vajon nem olyan fontos alkatrésze az embernek, mint a test? Súgja hang: De igen! Lajos barátunk hangján szól ez az igen. Aki már nem tükör által homályosan látja minden vizek létrehozóját, hanem színről színre.

De volt rá példa, hogy vízbe merészkedtem. Nem merészkedtem, hanem bátorkodtam. Mint szerelmes nő, úgy fogadott magába a víz, csillagok ragyogtak fölöttünk, mert már éjszaka volt, szép őszi éjszaka, a víz boldogságos hatását valamiképp gazdagította a baráti szó és az az egy üveg Hárslevelű, amit Bacchus, esetleg Sarusi Misi varázsolt rendeltetési helyére, azaz a vízbe, ahol mi is ott voltunk . És nagyon ott voltunk. Évekkel fiatalabban, mint most.

   Gyöngéden vesszőz a szeptemberi nap, kopog a gesztenye, dió. Magyar asszonyok szedik a törökmogyorót. Itt, Berekfürdőn láttam először törökmogyorót. Ötvenévesen. Ami késik, nem múlik. Legföljebb elhervad, megszálkásodik. Évek suhannak el, mi is telünk-múlunk. Gyöngébb pillanataimban látom Pávai kackiás bajuszát, mintha egy angyal szoknyája akadt volna fönn rajta. Vajon van-e az angyaloknak szoknyája? Drága Lajosom, van? Nem hallom, mit mondasz, suttogom. Hogy te sem hallod, mit kérdezek én?

   Fényben fürösztöm arcomat, szép nők, jó barátok tekintetében. Így tisztálkodom. Pávai-Vajna Ferenc és Körmendi Lajos lelke lebeg a bereki vizek fölött.