Nem az van, hogy a dalokat jobban szeretem, mint a verseket, csak a verssel nagyon óvatosan indítok. Tartok tőle, hogy hiába olvasom, többször is, tényleg, nem tudom átérezni. Magasan van, alul maradok, sokáig nézek fölfelé, elfárad a nyakam. Mélyen van, nem látok el odáig, lent nagy a sötétség. Távol van. Ha [minden megszámolható], akkor [véges sok] érvre van szükségem, hogy megszeressek egy verset.

Nem akarom, hogy a vers vigasztaljon, inkább csak egy kép jut eszembe. Hazaérek, a gyerekek rohannak felém, leguggolok, átölelik a nyakam, a lendülettől hanyatt esünk mind a hárman, nevetünk. [Hány ölelés kell, akár csak egy napra, hogy estig összetartson].

Belépek, illedelmesen köszönök, leülök egy félreeső helyen és ismerkedem. Először szemlélődöm, akad-e olyan, aki hasonlóan gondolkodik, mint én, vagy éppen teljesen ellenkezően. Ha összetalálkozik a tekintetünk, [nincs hová félrenézni], megrémülök, fölállok és elmegyek. Kilépek az ajtón. Aztán alig várom, hogy visszamenjek és újból a szemébe nézzek.

A versnek nincs szeme, ez képzavar, nem lehet vele összenézni, de nézem ezt a fotót, amin [csak a szemed látszik, meg a pléd, amibe csavarva ültem én is, egyébként meztelenül]. Itt ülök szemben azzal, aki nemsokára elhagy, és [többé nem néz rám, pedig olyan szemei vannak, mint hófúvásban a nyílt pályán veszteglő vonat leghátsó fülkéjében a testi szerelem].

Nem tanulom meg a sorokat kívülről, csak sokszor eszembe jut a kihalt strand, ahol [majd lesz minden], mert [előszezon van]. Ilyenkor megszomjazom, [valami sör kéne], a citromosat nagyon megkedveltem idén, vagy almás is jó lesz, kellemes az íze, feloldódom tőle.

Ez nem [a szélben a szembe házról — most bontják vagy épül? — elszabadult hétemeletnyi zöldes, műanyag védőháló], mert a vers tényleg [nem véd meg semmitől]. Hiányzol. Nem tudom a saját szavaimmal elmondani. Elképzelem, hogy itt ülsz a kanapén, én meg állok a szőnyeg közepén, ez a színpad, felolvasok. Szereted nézni, ha neked szerepelek, nyugodtan figyelsz, van időd végigmérni tetőtől talpig.

Nem akarom, hogy elhagyj. Ha mégis, akkor itt vannak a [teendők]. Nincs mit átgondolni, minden fontosat megtalálsz ezen a listán, úgyhogy [dobj ki mindent], csak azt a [képet], a [kávéfőzőt] és a [szappant] ne. Az [ágyneműhuzatot ne mosd ki], ne hagyd a fal színét, a [linóleumot] és azt a [tükröt] se dobd ki, amiben nem volt soha semmi, [jaj, soha, csak te].

Nem azt a szót használom, hogy [merrejársz?], hanem, hogy 22-22-2 vagy 22/22/2, a formátum nem fontos. Ez a huszonkettedik oldalon, a huszonkettedik sorban a második szó. [Észrevettem, hogy ez beépült, annyi minden történt azóta, de ez beépült]. Megírom neki egy üzenetben, [mint egy varázsszót, időről időre], ebből pontosan tudja, hogy nagyon is számít és [mintha, igen, az jönne utána, hogy máris mindent hagyva indul. Persze nem, de nem baj], ül az autóban vagy dolgozik, pityeg a telefonja, megnézi, és mosolyog.

Nem fogom beszkennelni és elküldeni e-mailben, hiába kéred, inkább megveszem neked is. Ritkán találkozunk. Menjünk ki a gátra, piknikezzünk. Készítettem szendvicseket, salátát, hoztam egy műanyag flakonban kávét, veszünk hozzá két gombóc vanília fagyit, csinálunk jeges kávét. Poharakat és szívószálat is pakoltam. Ülünk a pokrócon a fűben, beszélgetünk, néhány óránk van elmesélni az elmúlt hónapokat. Hoztam ezt a könyvet is megmutatni neked, miközben én napozok, te beleolvasol. Majd megveszem, aláíratom a szerzővel, melléírom, hogy a legjobb barátomnak szeretettel.

Ez nem [a tagadás gyakorlása], de ha azt állítom, hogy [ez nem csend, csak a polcra dobált könyvek gerincét olvasgatom hátradőlve], vagy [ez nem az, hogy tényleg nem vagy itt, hanem csak mondjuk kimentél előre, mert mindjárt kész a fürdővíz], akkor minden, amit letagadok, mégis úgy van.¹ 

¹ []A zárójeles részek idézetek Simon Márton: Dalok a magasföldszintről c. kötetéből