Néhány éve, amikor épp a nyíregyházi színház büféjében ültünk, úgy rémlik nekem, mintha azt mondtad volna, hogy jó lenne majd egyszer, valamikor színdarabot írni. Most Tasnádi Csaba igazgató úr kért fel erre a feladatra a társulat megalakulásának 30. évfordulója alkalmából. Ő tudott ebbéli szándékodról vagy egy furcsa véletlennek köszönhetően esett a választása éppen rád, illetve A Vörös Postakocsi alkotógárdájára? Gondolom, azért az nagy megtiszteltetés lehet a szerzőnek, ha felkérik, kiváltképp, ha korábban  mint irodalomtörténész volt ismert.

Lehet, hogy mondtam ilyesmit a büfében, de talán inkább regényről volt szó akkor... És persze, nagyon nagy megtiszteltetés volt a felkérés, fogalmam sincs, hogy jutott eszébe Tasnádi Csabának. Hosszú ideje dolgozunk együtt, a színház és A Vörös Postakocsi, ő is látta már paródiaestjeinket, irodalmi rendezvényeinket. Valójában rajtam keresztül az itt élő írókat szólította meg, amikor megkérdezte, hogy össze tudnánk-e állítani valamit az önálló társulat megalakulásának megünneplésére. Már az elején világos volt, hogy egyszerre sokan nem írhatnak egy szöveget, így Csabai Lászlót és Antal Balázst kértem fel első körben erre, de igyekeztem minél több kollégánkat, szerzőtársunkat bevonni a munkába. Az volt a célunk, hogy közösségi ügy legyen a darabírásból. Így lett például „tirpák szakértőnk” Gerliczki András, és többek között Nagy Zsukát kértem fel, hogy írjon dalszövegeket, így született meg a színészek dala, a Tirpák Broadway.

Hogy lehet ketten vagy még többen darabot írni? Ilyenkor sarkallja az embert egy társ vagy épp ellenkezőleg, minden mondatért meg kell küzdeni?

A drámaírás mindenki számára ismeretlen, új dolog volt. Az, hogy csapatban kell dolgozni, viszont nem, évek óta ezt tesszük. Az elején tulajdonképpen csak egy lehetőséget kaptunk, majd az igazgató úr külsős szakértőkkel elolvastatta az elkészített szinopszist és a próbajeleneteket. Ezek a szakértők tanácsolták neki, hogy belevághat velünk egy ekkora kalandba, mert van benne fantázia. A darab konkrét megírását csak utána kezdtük el. A versenyhelyzetet tehát a színházi szakemberekkel való közös munka váltotta fel, amelyben számomra az volt a legfontosabb, hogy „életképes" szöveg szülessen. Ehhez igazodtak aztán a mondatok is. A darab létrejöttében nagyon sokat számított a rendező Lendvai Zoltánnal való megannyi beszélgetés is. Rengeteget segített, biztatott. Az, hogy a darab világa ilyen kedvesen bizarr lett (Krúdy Gyula mellett), az ő ösztönzésének köszönhető.

 A szövegkönyvet augusztus elejére kellett leadnunk, a rendező és a dramaturg alapvetően rendben találták. Hogy milyen dalszöveg kerül be a darabba, s ehhez milyen zene szülessen, teljes mértékben a rendező kompetenciája volt. A próbák alatt mindig rendelkezésre kellett állni — vagy húzni kellett a szövegből, vagy apróbb dramaturgiai változtatásokat kellett tenni, vagy esetleg hozzáírni valamit, például néhány plusz jelenetet, hogy felpörgessük a második felvonást. Igazából én csak attól féltem, hogy amikor kész lesz, nem fogom majd élményszerűen látni ezt a darabot, hiszen sok apró részlete föltárult a próbák során. Aztán nem így lett.

Most, hogy már van tapasztalatod, hogy látod? Tanulható, gyakorolható a színdarabírás? Egyáltalán, mennyire volt nehéz feladat? A darabban azt mondja az egyik szereplő, hogy „Az írónak elég, ha eszméi vannak” — tényleg elég lenne ennyi?

Ezek nagyon mélyen önironikus sorok. Meg az is, hogy az Agárdy nevű színházigazgatónak a darabban egy nap alatt kell összeraknia egy produkciót. Úgy éreztem, hogy nekünk ez hatalmas kihívás, egyfajta próbatétel volt. A színdarabírás pedig elképzelhetetlen a színház nélkül. Szövegeket bárhol lehet gyártani, de mindezt eltanulni csak a színházban lehet. Én nagyon sokat tanultam az ott tapasztaltakból. És ha van értelmes feladat, az engem hihetetlenül inspirál. Az ötletek így pillanatok alatt születnek meg, a figurák egymással versengve kezdenek el beszélni a jelenetekben — csak győzd leírni, amit mondanak.

Profi drámaírók tudják, hogy mennyit kell írni ahhoz, hogy beleférjen egy felvonásba és megússza a szöveg húzás nélkül.

Ez így van. Amit én jó mondatnak gondolok az íróasztal fölött, az egészen másként hangzik a színpadon a színész szájából. Persze egy idő után nagyon jól rá lehet érezni a ritmusra. Kellő alázat kell az íráshoz, és ahhoz, hogy mindez működjön is a színpadon, kompromisszumokra van szükség. A Tirpákia Tündérkert esetében azonban nem az „önmegvalósítás” volt a legfontosabb, hanem az, hogy jól sikerüljön a produkció. Vagyis a végeredmény számít, az oda vezető út igen fontos a szerzőnek, de a befogadó számára mindez közömbös. Őszintén szólva furcsállották is ezt a hozzáállást. Mi az, hogy az „élő szerző" ilyen megengedő. Egyébként úgy voltam ezzel, hogy inkább legyen több a szöveg, húzni egyszerűbb, mint kényszerből az utolsó pillanatban fabrikálni. A kéziratot meglátva a színészek mókásan jelezték is, hogy akkor ez majd éjfélig is eltart. Nem tartott, optimálisan végeztünk, hiszen az eleve gyorsra írt jeleneteket Lendvai valóban megpörgette. A sűrű, allúziókkal teli szöveg egy nagyon intenzív előadásban kelt életre.

Ha számbaveszem a színészi alakításokat, sok a telitalálat. Úgy értem, hogy több szerep nagyon is illik ahhoz a karakterhez, akit megszokhattunk. Mari néni szerepe egy az egyben passzol Pregitzer Fruzsinához, Puskás Tivadar után is kiált Agárdy figurája, de Széles Zitáról is mondhatom, hogy megtalálta Bergerné szerepe. Mennyire volt szándékos, rájuk írtad a történetet, vagy csak sugallni akartad a rendezőnek, hogy majdan kiket válasszon?

Mint minden színházban, így itt is a  rendezőnek általában van elképzelése arról, hogy mely szerepet melyik színésznek kellene eljátszania, az igazgató meg szerepet szeretne adni a színészeinek, és aztán ők ketten leülnek alkudozni. Nekem igazából egy szerepre volt konkrét elképzelésem, ezt el is mondtam. Végül ő kapta meg — az általad is említett Puskás  Tivadar — Agárdy, a Nyíregyházáról elszármazott, Pestről éppen visszatérő színházigazgató szerepét. Egyébként nyilván a színésznek is izgalmas a karaktert úgy megformálni, ha rá írják a szerepet.

Hogyan tudtatok a színháziakkal együtt dolgozni? A legenda szerint, általában nehéz emberek.

Nyíregyházán egy nagyon profi csapat működik, nagyon jó érzés volt megtapasztalni ezt, vagyis a kulisszák mögötti világot. Mindenki nagyon precízen és kreatívan tette a dolgát. Sokat ugrattak engem, mint „élő szerzőt”, amikor időnként megjelentem a próbákon. Ahogy haladt előre a munka, már ők nyugtattak, hogy ne izguljak, nem lesz semmi baj, össze fog ez állni. Végül pedig nagyon jó volt velük örülni a sikernek a premier után. Az az igazság, hogy voltak elképzeléseim a színházi munkáról a próbafolyamat előtt is, de elmondhatom, hogy a darab végső változatának csak harmada a szöveg, az egésznek a kétharmadát a színészek, a rendező, díszlet, a zene meg a színpadkép adta hozzá. Ez egy élő dolog, amely csapatmunkában készül. A rendezővel, Lendvai Zoltánnal végig nagyon sokat beszélgettünk, és az derült ki, hogy míg én szövegben gondolkodom, ő már alapvetően képekben. Valójában ugyanez igazolódott be a színészekkel kapcsolatban is. Sokkal jobban foglalkoztatta őket például az, hogyan fognak egykerekű biciklivel közlekedni a színpadon. Ugyan a szövegkönyvben csak szimpla kerekezés volt az instrukció, de a Vidor Fesztiválon felfigyeltek az egy keréken bicikliző artistákra, ami nagyon megtetszett nekik, aztán ezt vitték színpadra.

A színlap szerint ez egy vegyes műfajú történet. Zenés komédia bűnüggyel. A szórakoztatás alapvető feltétel volt gondolom, ez rendben is van, hiszen a komédia számos elemével éltek, helyenként még az abszurdot is helyénvalónak érzem. A zene számomra a kabarék világát idézi. Olyan ez az egész nekem, mint amikor a kabarékban olykor felhangzik egy-egy kuplé, zenei betét, ami éppen nem szól semmiről, a hangulatot viszont kiválóan tudja fokozni. Nem féltetek attól, hogy túlzó lesz ez a sokféleség?

Jól látod, abszolút jellemző erre a darabra ez a fajta heterogenitás. Sok groteszk van benne, sok abszurditás, de jó néhány konvencionális elem is. Eredetileg egy klasszikus szerkezetű komédiában gondolkodtam, de aztán a vázlatokból a rendező elkezdte kiemelni a számára meglepő és groteszk elemeket, és abban a pillanatban eldőlt, hogy ez egy bolond darab lesz, amiben tényleg van minden. Könnyű volt erre igent mondani, hiszen a koncepció fontos része volt a fiatal Krúdy nyíregyházi bohóskodása, konkrétan az, hogy diákként sajtóirodát működtetett, és képtelennél képtelenebb álhírekkel bombázta a pesti újságokat. És Lecsó (Lendvai Zoltán, a rendező) kérte azt is, hogy alkalmazzunk egy narrátort, Mari néni személyében (aki bármily hihetetlen is, de épp úgy beszél, mint egykor anyai nagymamám). Rá a „dramaturgiai könnyítés” végett volt szükség, biztonsági fékként, hiszen ha valamit nem tudunk megoldani, majd ott lesz a Mari néni, a zseniális Pregitzer Fruzsina, és megoldja ő. Ezen kívül az egész színházi arzenált működésbe hozták, meg lett mozgatva a süllyesztő, a forgószínpad. Valójában a végleges cím (Tasnádi Csaba révén) is a szöveg leadása után dőlt el: a Tündérkert ezt a kedves abszurditást, a városi legendák groteszknek ható világát adja vissza.

A történet maga meglehetősen kacifántos. A nyíregyházi színház alapításának története fonódik össze egy helybéli bankárcsalád életének bonyodalmaival, aztán mint egy jó krimiben tényleg összeérnek a szálak és hála Szindbádnak minden titokra fény derül. Nagyon erős a régióhoz kötöttség, áthallásokban megjelenik Krúdy, Szindbád és a kortárs nyíregyházi irodalom. A felkérés erről is szólt?

Az mindenképpen benne volt, hogy szülessen egy darab az itt élőkről, és ezt mi föl is vállaltuk. Az viszont nem volt elvárás, hogy szóljon a történet a társulatról vagy a színházról. Amikor elkezdtem agyalni a történeten, akkor ez valahogy adta magát. Különösen a helyi színjátszás és a színház története fogott meg. Például az, hogy egyetlen térben mennyi minden történhetett akkoriban, hiszen az épület délután moziként, este színházként, éjjel orfeumként üzemelt — kiváló terep meglepő és látszólag széttartó jelenségek egybekapcsolására.

Szindbádot szerinted mennyire sikerült központi figurává emelni? A fő szál mintha inkább a bankár családja köré épülne, viszont ő oldja meg a történetet.

 Abból indultam ki, hogy legyen komédia, legyen benne zene, és egy kis krimi. Egyszóval valami jó értelemben vett populáris darab. Ennek megfelelően lettek kitalálva a karakterek és a történetszálak. Egyébként minden figurának és történetnek van valóságalapja — igaza volt Krúdynak, ebben a városban elképesztő dolgok történtek. Szindbád figurája Csabai László Szindbád a detektív című regényének hőse, immár ő is a városi mitológia része. A darab ebből a szempontból úgy is felfogható, mintha a regény nulladik epizódja lenne. Krúdy Pál ezért is lett hangsúlyosabb helyre emelve, mint Szindbád, ha már — Krúdy mellett — beleírtunk a Csabai-féle szövegvilágba is. Krúdy Pál egyébként valóban létező személy volt, ezen a néven, csak ő Pesten volt rendőrkapitány. Illyés Ákos meglepően hiteles figurát formált belőle. Hogy ki a darab főhőse, nem tudnám igazán megmondani, számomra is inkább a Berger család áll a középpontban, az élen Bergernével, az egyébként nem túl bonyolult darab egyetlen kicsit is dimenzionált figurája a maga színészkedő képmutatásával.

Elhangzik a Petneházy Attila által alakított jegyző szájából, hogy „itt mindenki tirpák", aztán az a mondat is, hogy „Nyíregyháza Magyarország megmentője”. Ezek a gondolatok Krúdy Gyulától származnak, az a különbség, hogy ő ezt komolyan gondolta. Ma már ez kizárólag a komikum forrása lehet és a darabban is úgy jelenik meg, hogy - „mi hamarosan lekörözzük Debrecent", „nekünk van a legjobb focicsapatunk” — nevetünk rajta. Miért alakult ez így, másrészt vajon ugyanazt hallja-e ki szerinted ezekből a mondatokból egy nem tirpák, mint egy tirpák?

Az irónia és az önirónia végig jellemzi ezt a darabot. Nagyon sok allúzióval, nagyon sok Krúdy–idézettel dolgozik a szöveg. A Nyíregyháza mítosz megteremtésében Krúdynak óriási szerepe van. Az identitás alakítása, az ehhez való hozzájárulás nem titkolt szándék volt a részünkről.

Ez erősíti azt a hatást, amit azzal akartatok kiváltani, hogy a régióhoz köthető mítoszokat beleszőttétek?

Igen, nagyon sok városi legenda került bele, és ez abszolút tudatos volt. Bizonyos lokális utalások miatt a helyi néző sokkal többet érthet belőle, de azok, akik nem itt élnek, nos, az ő visszajelezéseik szerint is működik. Viszont valószínűleg — és ezt Pásztor Pál, aki Szindbádot játssza kiemelte az egyik interjúban —, mivel ide készült, itt született, sehol máshol nem fogják úgy szeretni, mint itt. Az identitás szempontjából nagyon fontos dolgok, különböző mítoszok idéződnek föl a darabban. Egyébként, ahogy említettem, maga Krúdy az, aki a Nyíregyháza mítoszt elkezdi építeni a 20-as évek közepén, és ebből a szempontból az is fontos, hogy mi az az önkép, amit most akarunk megmutatni. És ebben benne van az is, hogy ha már mindenkit letirpákoznak, aki Szabolcsból jön, mutassuk meg, hogy ez nem feltétlenül csak pejoratív! Ne sértődjünk halálra ezen, hanem vágjunk jópofát, ironizáljunk egy kicsit ezen, próbáljuk meg másfajta tartalmakkal megtölteni ezt a szót.

Érdekes, hogy a tirpák szó már tulajdonképpen nem is regionális, nincs is köze Nyíregyházához. A városi nyelvben azt jelenti, hogy bunkó.

A nyíregyháziak vagy a szabolcsiak erről mást is tudnának mondani...

A cím viszont mindenki számára egyértelmű. A Tündérkertnek hagyományai vannak, ráadásul jól is hangzik.

Igen, hosszas alkudozások után jött létre a végleges cím, Tasnádi Csaba elképzelése szerint a Tirpákiának mindenképpen benne kellett lennie. A Tündérkert pedig felmenést is ad a sok őrültség alól, hiszen egy tündéri világ egyszerre valóságos és idealizált, bármi megtörténhet benne, még az is, hogy zsiráfok szaladgálnak keresztül a színen. Vagy egy elefánt (de ez végül kimaradt, nem volt idő megépíteni, legnagyobb fájdalmamra).

Ha már a nyelvről tettünk említést az imént, vannak bizonyos nyelvi lelemények, félreértésből származó nyelvi bravúrok, amiket én megint csak a kabarék világához kötök. Ilyen, amikor a csónakázó pár női tagja sekélyesnek minősíti a férfi udvarlását, aki erre azt válaszolja, hogy „igen, alacsony a vízállás ma”, vagy a butácska Bergerné például patikusnak érti az antipatikus szót és ezt addig fokozza, hogy a rokona, Anti is szóba kerül, aki azonban foglalkozására nézve hídmérnök és nem patikus.

Igazából menet közben jöttem rá arra, hogy komédiát írni sokkal nehezebb, mint véres történetet. Talán ezért is van, hogy egy kicsit túl is lett terhelve a szöveg különféle poénokkal, amelyeket aztán a színészek előadásról előadásra tovább éleznek vagy tompítanak — a reakcióknak megfelelően. Az igen heterogén közönség szempontjából annyi előnye van, hogy rengeteget nevethetnek, egy 15 éves diák egészen mást fog elérteni, mint egy nyugdíjas, s mindenki megtalálja magának azt a vetületet, ami a kedvére való. Ezért mondják nagyon sokan, hogy ez a darab szerethető bármely korosztály számára. Szájról szájra adják a hírét, a legjobb propaganda, különös megtapasztalni ezt, van olyan ismerősöm, aki egyáltalán nem jár színházba, de megállított, hogy hallotta milyen kiváló az előadás, és akkor ő ezt most megnézi. Olyanról is hallottam, hogy az előadásra szóló jegyet ajándékoznak fiatalok a szüleiknek. Sorolhatnám. És azt se felejtsük el, hogy teltházzal megy!

Végezetül még feltétlenül meg kell említenünk egy nemes gesztust, ami — lehet mondani —, hogy ezek után még erősebb kötelékkel fűzi össze A Vörös Postakocsit és a színházat.

Így igaz. Tasnádi Csaba direktor úr úgy vélte, hogy nemcsak erkölcsileg, de akár közvetve anyagilag is tudna bennünket támogatni. Ezért vetette fel azt, hogy a szerzői jogdíjat akár A Vörös Postakocsi finanszírozására is fordíthatnánk. Ebben mindannyian első szóra egyetértettünk, és így is tettünk. Valójában ez az összeg nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a lapot ebben az évben finanszírozni tudjuk. A Tirpákia Tündérkert így vált mindenki számára sikeres, méltó közüggyé.