„Sorsunk nem a valószerűtlensége miatt irtóztató; azért irtóztató, mert visszafordíthatatlan és vastörvényű. Az idő anyagából vagyok. Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok ez a folyó.” (Jorge Luis Borges)

A vég tehát: A sárga-kék, mint elrepülő madár hívogat, lapozzam végig ezt a kézbe simuló, karácsonyváró színű borítóval ellátott kis kötetet, szélén a nagyanyám keze által horgolt terítőre utaló díszítéssel.

A négy egységből (November, December, Január, Február) építkező kötet kiemelt előhangja a Mélyben című vers. „…a kívánság mély szakadéka tátong / köröttem s én vinnyogok odalenn”.

Így kezdek tehát a télhez. Odakinn a kötet olvasásakor zúzmara, olyan ez, mint valamikor gyermekkoromban, amikor azt hittem, nem jöhet rossz semmi, rossz hír sem, ilyenkor baj nem történhet a világban, ahogy a Garzon rondóban írva: „A holnap sem nyugtalanít, / ha kinézek az ablakon.”

Enyém az idő, amit a kötettel töltök, s amit a köteten túl az üzenettel. Tudok-e valamit kezdeni vele, megismétlődik-e bennem valami, ami a szavak leírásakor felszabadult, vagy én magam szabadítok fel.

Végigkísér a kötetben Szandra May, hol a kertjét látom, hol arról értesülök, hogy elfelejti a verseket. Ilyenkor egyedül sem lehet lenni, ha mégis, akkor vagányan, merészen, melankólia semmi. Legalábbis bennem.

Kinde kötete melankolikus. Ha elsőre elhiszem ezt, nem lehet az enyém. De ez a melankólia nem lezárt, ez olyan, amelyből mindenhová mozdulhat az olvasó, kiutat hagy a szerző, eldönthetem: merre. Ettől kellemes, még a magányos is, mert azzal szembetalálom magam minduntalan, magány, feledés, várakozás, ellopott hajnal, hiány, menekülés. Megannyi visszafordíthatatlan? Irtóztató?

A költő is cáfol, színekkel, sok-sok szín, a mindig kedvelt kosztolányis színezés, lássuk, Kinde hogyan színez: szürke, zöldszürke, zöld, rózsaszín, egyiptomi kék, gyöngyszürke, okker, terrakotta, ezüst, arany, fekete, vörös, barnás rózsaszín, réz-rozsda zöld, kökörcsin-lila, szívszürke, lila, de színeket látok akkor is, amikor a tigrisszemről ír, a rózsakvarcról, ametisztről. Igaz, legtöbbször a szürke. Nem arannyal színez, hanem szürkével. Hószürke, ezt teszem magamban hozzá, hóbanévadhoz illik, teljes a csend közben, ebben a természetnek pihenős évszakban: „Havaznak rád a cseresznyevirágok… De nem mondják a cseresznyevirágok: / célszerű-e így élni a világon?” (Bóják)

Életben célszerűség? — ez is csak lehetőség, gondolom magamban, alvó cseresznyevirágokra tudok gondolni most, később kínál a szerző még sok mást, szeretem nagyon, hogy rám bízza, én, az olvasó eldönthetem: a szépségét akarom, az életét, a versekét, az időét, ami nem tér vissza.

Hirtelen válik érthetővé: a hiány egyik fő oka Anna, a szerzőé, aki máshol, máshogy, aki fontos, „Alszik a hatodik kerületben” — már válaszol is bennem, amikor a Zöld takaró címűt olvasom — Van egyszerű, jó takaróm is.

Eszembe jut, mint rég volt, nagyapám surcán a kék folt – milyen szerethető kis kötet, ami ennyi asszociációt enged: „a világnak végén, hol sötét az égbolt, / barátok lehettünk, de az is csak rég volt” (Decemberi dal).

És végképp elragad valami, nem figyelek arra, mit akart üzenni, akart-e egyáltalán üzenni nekem bármit a költő, köszönöm, hogy engedi, már csak én számítok, én, az olvasó, akinek van Annája, jó takarója, jót-akarója, báléje. Miféle kontextusba került így a hiány, annak a vanjáról írtam már, a Rózsavér kapcsán, no, előfordul itt is, szép képversben, címe A láthatót sem, pedig éppen azt engedi láttatni,  elnevezem magamban rózsaciklusnak: Ne engedd a rózsát; Tanulni a rózsát; Ott vár a rózsa; Álarcosbál után a rózsa.

Valamiért kibírhatatlannak tűnik a világ, de ezt játékos meghökkentéssel érinti a szerző, így teszi elém, váratlanul érnek az ilyen sorok: „Hipermarket épül / Szandra May kertjének helyén” (Hiába mondja szépen); „Átlőtt oldalunk gennyesen rohad” (Decemberi poszt); Szeretetének ne legyen könyvelője / Könyvlelője képlelője kém lelője (Ez a király); „Szandra May sírkertbe menet / elfelejti a verseket” (Piacon. Mindenszentek). Ez is szerethető. Nem méricskélem a verseket, egyszerűen nem olyan jellegűek, befogadó-orientált kötetet olvasok, örülök neki, és nagyon örülök Erdős Renée mondatának: „Nos, menjen el. / Túl jó vagyok magának” (Elbocsátó – Erdős Renée mondja). Hadd gondoljam, ezt is. Hogy ami nincs, az jó.

Szűcs László a Derűszürke című fülszövegben így hoz kedvet: „Ki mint bírja, úgy mulatja”. Így valahogy. Könnyebben bírható, amiről azt hittem, hogy nem. Hogy én magam vagyok a folyó.