Idén a Tokaji Írótábor egy napfényes délutánján Évi és Géza a Tisza habjait ostromolták, miközben HBA barátom imigyen szóla nekem a parton heverészvén az írónőről, míg a Mistica Profanáról beszélgettünk: meg kellene mutatnia magát a Napnak. Annyi elfojtott vágy, bennszorult testiség, kimondatlan és elrejtett női spiritualitás van ebben a lányban, amit emberiség elleni vétek hét lakat alatt tartania. Nem mutatja, mondom én, mert akkor nem írna, nem így írna róla. 

Hedvig fiatal, főiskolás lány, kollégiumban lakik, hittudományt tanul. Hedvigről megtudom elsőként, hogy lényében egy, ha nem is frigid, de mindenesetre gátlásoktól terhelt lány éli a főiskolás hallgatólányok csacska és ambiciózus mindennapjait.  Vallásos közegben nőtt fel, fontos számára a hitélet, a közösség, filozófia kurzusra jár és tudományos dolgozattal készül egy filozófiai konferenciára. A mentora Bánhalmy, a főiskolás lányok szívének megdobogtatója, aki beleszeret a végül versenygyőztessé és ösztöndíjassá avanzsáló Hedvigbe.

 A könyv megnyitásra váró titkos ajtókat sejtetve tárja elénk a filozófiatanárral egy csapásra kibontakozó testi vonzalmat — hogy azután a szikrát vető pillanatban, ahol férfitenyér s lányderék összeér, lehelet kicserélődik, torok bereked, szívcsakrák megnyílnak, a lány felpattanjon, odavessen valami kamaszos szamárságot és elmeneküljön a reménytelen, november esti Eger sikátorai közé, én meg hoppon maradjak, akárcsak Bánhalmy tanár úr félhomályos dolgozószobájában.

Hedvig aztán főiskolát-filozófiatanárt hátrahagyva megszökik egy kiugrott fiatal lengyel pappal, megházasodnak, hősünk Krakkóban kezdi meg filozófia szakos tanulmányait, majd szerelemmel, féltékenységgel, férfirészről borba fojtott szenvedéssel teli két év elteltével elválnak, s Marek Togóba utazik misszionárius segítőnek egy kis faluba — talán örökre. Hedvig életében és hálószobájában harmadszorra is feltűnik  extanára, de ő ezúttal is kikosarazza, s a férfi az újabb elutasítás fájdalmában eszét veszti és megveri a lányt. Kettőjük közös sorsa ezzel megpecsételődik, Bánhalmy hazautazik. Pár héttel később Hedviget elgázolja egy autó, amint a templomból fut ki hanyatt-homlok, egyik zaklatott misztikus belső utazása után; eszméletlen egy hétig, majd a gyors felépülést követően a délszaki napfény erejével érleli meg magában, hogy bevonul egy rendházba. A családja, a barátai kérlelik, hogy fontolja meg a kivonulást, ne számolja fel magában az egyetemet s Krakkót, amit úgy szeret, de a lány hajthatatlan. Négy évet tölt el egy vidéki, zárt kolostorban, szigorú regulák szabályozta fegyelemben, külső és belső csendben, ahol a sorsa új fordulatot vesz...

Elbűvölő a hangvétel diszkrét, kislányos bája. A szerző nem tagadhatná meg fiatal korát, s amellett, hogy a történet egészét átfűti a (le)fojtott szexualitás, a kiéletlen vágyak keltette ideges vibrálás, az erről való beszédmód meglepően szemérmes, hiányzik a nyelvhasználatban is megnyilvánuló intimitás — nem számítottam korhatáros könyvre, de jólesett volna a bátrabb, szókimondóbb stílus, bár lehet, hogy akkor meg az érzelmek és interpretációjuk nyelve közti ellentmondás feszültségének hiánya tenné kevésbé érdekessé és sodróvá a sztorit. Egyébként is végigszövi a könyvet a lelkizés, Hedvig tépelődése mély vallásossága és a vágyai kibékíthetetlensége felett, az imában, a lelkiéletben való óceánmély hit és az ezzel kapcsolatos számtalan probléma, belső vívódás hitelesen árad felénk a könyvből, amely cseppet sem lányregény — mindez egy örökkévaló, személyes és egyszerre kozmikus Teremtővel való eggyéválás krónikája.

Fontos lenne figyelnünk a huszonéves nemzedék e tagjának, Csepcsányi Évának hősnője szájába adott szavaira, főleg mert jelenkori személyes és közösségi-nemzeti nehézségeink, káoszunk, önmeghatározásunk és sorsunk alakulása szempontjából soha nem volt még sürgetőbb aktualitása  e friss hangnak: „Menthetetlenül társasági lények vagyunk, se tárgyak, se eszmék, se semmi sincs, ami akkora örömet és megnyugvást adna a teremtmények közül, mint egy másik ember. A másik ember képes csak kihúzni a magánytól való félelemből, az, hogy felénk jön, igazol minket abban, hogy fontosak vagyunk, hogy van miért, van kiért létezni, s hogy egyáltalán létezünk, hisz az élő borzadva hőköl vissza a holttól.”