Berka Attila

LAPUNKBAN MÉG »
+_mondás » 2008 nyár » 2008 ősz » 2008 tél » 2009 nyár » 2009 ősz » 2009 tavasz » 2009 tél » 2010 nyár » 2010 ősz » 2010 tavasz » 2010 tél » 2011/1 » 2011/3 » 2011/4 » 2011/5 » 2011/6 » 2012/1 » 2012/2 » 2012/3 » 2012/4 » 2012/6 » 2013/3 » 2013/4 » 2013/5 » 2014/1 » 2014/3 » 2015/3 » 2015/4 » 2015/5 » 2015/6 » 2016/3 » 2016/4 » 2016/6 » 2017/1 » 2017/2 » 2017/3 » 2017/4 » 2018/1 » 2018/3 » 2019/1 » 2019/3 » 2019/4 » 2019/6 » 2020/3 » 2020/4 » 2021/2 » 2021/3 » Mis_kóceráj » Nar_kotta » Pasolini » Rafting » R_evolution » Sárospatak » Székesfehérvár » Tata » Veszprém
SPN könyvek ajánló

Berka Attila
Csak víz!
Sorbán Attila: A püspök úr pálinkát iszik. Riport Kiadó, Nagyvárad, 2011

„Nagyon kevés szert szoktam használni. Éppen csak megmutatom a víznek és annyi. Nem szeretem, ha a friss, tiszta víz illatát bármilyen kémiai szer elnyomja. Az én olvasatomban az ugyanis már nem tisztaság, az már a felület túlfertőtlenítése.″
Nos, akkor hát vegyük azt a méltán híres mély levegőt, és nézzünk szembe azzal, amivel szembe kell néznünk. Nem, ne aggódjon, nem beszélek félre, mindjárt elkezdjük, csak előbb hadd tegyem ide ezt a felkiáltójelet! Köszönöm. Ugye, hogy jobb így?
Na, ugorjunk neki. Azért mondom, hogy ugorjunk, mert nem olyan egyszerű ám írni erről a könyvről, bár az is lehet, csak én bonyolítom túl a dolgot. Majd kiderül. Az biztosan nem nehezíti a róla való beszédet meg írást, hogy monológ, egy, az elbeszélt események és az elbeszélés helyszínét adó aggmenhely gondnokának monológja (hát persze, az alcím által tökéletesen tájékoztatva van, ki a könyvet kinyitja), hiszen ha jól belegondolunk, az úgynevezett történelem folyamán hány nagyszerű író írt hányszor hány monológ–remekművet! Ugye, hogy ön is kapásból?
De nem műveltségi vetélkedőben mutogatjuk magunkat, úgyhogy inkább maradjunk a monológizáló gondnoknál, K. Vencelnél, aki a regény főszereplője azáltal, hogy elmesél egy inkább szomorú, mint vidám történetet, ami az aggmenhely falai között játszódott nem sokkal korábban. Jó így? Vagy fogalmazzak kifinomultabban? Majd idézek is, rendben?
Miközben K. Vencel az első betűtől szinte az utolsóig kitakarítja a Nefelejcs aggmenhelyt, a jegyzőkönyvet készítő hivatalos személy rögzíti minden szavát és mondatát, akár egy hűséges krónikás. Egyszer én is kipróbálnám. Megyek–jövök, mindenfelé, csinálok ezt-azt, közben pedig valaki minden szavamat és mondatomat jegyzi — csak rám, kizárólag engem figyel.
Tény, könnyen találhatnánk kapcsolatot az úgynevezett mai magyar (?) valóságnak nevezett áttétes fikció és a regény eseményei között. Csakhogy míg előbbit komolyan venni lehetetlen, utóbbinak semmi szüksége konkrét megfeleltetések mankójára — és miért is kellene mindenárom ragaszkodnunk az ilyes direkt viszonyításokhoz?
„Erre jövet láthatta, a világ végén is túl vagyunk. Szerintem valaki itt felejtett minket. Na, azt lenne érdemes megkérdezni a dolgok állása felől, azt, uram, aki itt felejtett minket.″ Szokta ön is így érezni, igen? Ne feledje, azért ön hozzájuk képest szabad ember. Nem egészen? Nem feltétlenül? Szerintem semmiképpen ne turkáljunk egymás életében, én olvastam eleget, most éppen telítve is vagyok.
De érti, igaz? Az a mindennapi tapasztalat, hogy nem történik semmi lényeges, sőt, valóban a halál előszobájában élnek az aggok, és akkor egyszer csak esély kínálkozik valamire, ami alapjaiban változtathatja meg az életüket. Hogy nem mindenki tartja fontosnak? Jelentősnek? A történelem egyik kivételes pillanatának? Ó, hát ez teljesen normális, higgye el! Csakhogy akik hisznek, és akarják a csodát (no: a megváltást, de legalább az áldást), egy kicsit türelmetlenebbek a szükségesnél, minek köszönhetően egyre növekszik a téboly, többek között történelmi távlataiban történelmi értelmet nyer a regénycím, A püspök úr pálinkát iszik, hogy aztán az egész kóceráj nyers végbe kulmináljon.
Szívesen fecsegnék még valamennyit tulajdonképpen bármiről, de inkább idézném ismét főszereplő-elbeszélőnket, K. Vencelt, a gondnokok gondnokát, akinek kimagasló anyag- és szakmaismerete előtt tisztelegve még a Nagy Levin is háromszor moccantaná kalapját, akiről azzal is keveset mondok, ha Latabár Kálmánba öntött Kabos Gyulaként definiálom, aki huszonhárom éven át volt vagy figyelmen kívül hagyott, vagy reménytelenül letegezett.
„Én ezzel különben úgy vagyok, jöhet bármi, csak ki lehessen takarítani utána. és arra is rájöttem, hogy az ember agya pont olyan, mint a felmosórongy. Mint például ez itt a kezemben. Amikor végigmegyek a folyosón ezzel a felmosóronggyal, az a folyosó már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Nem látszik rajta változás, és mégis megváltozott. Az már egy tiszta folyosó lett. Az ember agya is ilyen. Átmossuk vele a világot, s az már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Az utóbbi időben sokszor támadtak bennem efféle gondolatok. Talán a történelmi légkörtől, talá attól, hogy már régóta csak menta teát iszom, vagy egyszerűen csak félek a haláltól.″
Nos, akkor hát vegyük azt a méltán híres mély levegőt, és nézzünk szembe azzal, amivel szembe kell néznünk. Nem, ne aggódjon, nem beszélek félre, mindjárt elkezdjük, csak előbb hadd tegyem ide ezt a felkiáltójelet! Köszönöm. Ugye, hogy jobb így?
Na, ugorjunk neki. Azért mondom, hogy ugorjunk, mert nem olyan egyszerű ám írni erről a könyvről, bár az is lehet, csak én bonyolítom túl a dolgot. Majd kiderül. Az biztosan nem nehezíti a róla való beszédet meg írást, hogy monológ, egy, az elbeszélt események és az elbeszélés helyszínét adó aggmenhely gondnokának monológja (hát persze, az alcím által tökéletesen tájékoztatva van, ki a könyvet kinyitja), hiszen ha jól belegondolunk, az úgynevezett történelem folyamán hány nagyszerű író írt hányszor hány monológ–remekművet! Ugye, hogy ön is kapásból?
De nem műveltségi vetélkedőben mutogatjuk magunkat, úgyhogy inkább maradjunk a monológizáló gondnoknál, K. Vencelnél, aki a regény főszereplője azáltal, hogy elmesél egy inkább szomorú, mint vidám történetet, ami az aggmenhely falai között játszódott nem sokkal korábban. Jó így? Vagy fogalmazzak kifinomultabban? Majd idézek is, rendben?
Miközben K. Vencel az első betűtől szinte az utolsóig kitakarítja a Nefelejcs aggmenhelyt, a jegyzőkönyvet készítő hivatalos személy rögzíti minden szavát és mondatát, akár egy hűséges krónikás. Egyszer én is kipróbálnám. Megyek–jövök, mindenfelé, csinálok ezt-azt, közben pedig valaki minden szavamat és mondatomat jegyzi — csak rám, kizárólag engem figyel.
Tény, könnyen találhatnánk kapcsolatot az úgynevezett mai magyar (?) valóságnak nevezett áttétes fikció és a regény eseményei között. Csakhogy míg előbbit komolyan venni lehetetlen, utóbbinak semmi szüksége konkrét megfeleltetések mankójára — és miért is kellene mindenárom ragaszkodnunk az ilyes direkt viszonyításokhoz?
„Erre jövet láthatta, a világ végén is túl vagyunk. Szerintem valaki itt felejtett minket. Na, azt lenne érdemes megkérdezni a dolgok állása felől, azt, uram, aki itt felejtett minket.″ Szokta ön is így érezni, igen? Ne feledje, azért ön hozzájuk képest szabad ember. Nem egészen? Nem feltétlenül? Szerintem semmiképpen ne turkáljunk egymás életében, én olvastam eleget, most éppen telítve is vagyok.
De érti, igaz? Az a mindennapi tapasztalat, hogy nem történik semmi lényeges, sőt, valóban a halál előszobájában élnek az aggok, és akkor egyszer csak esély kínálkozik valamire, ami alapjaiban változtathatja meg az életüket. Hogy nem mindenki tartja fontosnak? Jelentősnek? A történelem egyik kivételes pillanatának? Ó, hát ez teljesen normális, higgye el! Csakhogy akik hisznek, és akarják a csodát (no: a megváltást, de legalább az áldást), egy kicsit türelmetlenebbek a szükségesnél, minek köszönhetően egyre növekszik a téboly, többek között történelmi távlataiban történelmi értelmet nyer a regénycím, A püspök úr pálinkát iszik, hogy aztán az egész kóceráj nyers végbe kulmináljon.
Szívesen fecsegnék még valamennyit tulajdonképpen bármiről, de inkább idézném ismét főszereplő-elbeszélőnket, K. Vencelt, a gondnokok gondnokát, akinek kimagasló anyag- és szakmaismerete előtt tisztelegve még a Nagy Levin is háromszor moccantaná kalapját, akiről azzal is keveset mondok, ha Latabár Kálmánba öntött Kabos Gyulaként definiálom, aki huszonhárom éven át volt vagy figyelmen kívül hagyott, vagy reménytelenül letegezett.
„Én ezzel különben úgy vagyok, jöhet bármi, csak ki lehessen takarítani utána. és arra is rájöttem, hogy az ember agya pont olyan, mint a felmosórongy. Mint például ez itt a kezemben. Amikor végigmegyek a folyosón ezzel a felmosóronggyal, az a folyosó már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Nem látszik rajta változás, és mégis megváltozott. Az már egy tiszta folyosó lett. Az ember agya is ilyen. Átmossuk vele a világot, s az már nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt. Az utóbbi időben sokszor támadtak bennem efféle gondolatok. Talán a történelmi légkörtől, talá attól, hogy már régóta csak menta teát iszom, vagy egyszerűen csak félek a haláltól.″