Fehér a krém, citromos, alatta a piskóta csokis, szépen egészítik egymást, a savanyú az édeset, alba a nigrát. Elsőre megszereti, aki arra jár. Beetetem vele az embereket, kicsiket és nagyokat, Verdiket, Bartókokat. Kukoricalisztet teszek bele, meg holland kakaót, joghurtot és tejszínt a kontraszt kedvéért. Jönnek tizenegyszer, kettőezertizenegyszer, visszajárnak, mint az adóból a térítés, a kölcsönkenyér vagy a szellemek.

      Aki nem hiszi, járjon utána.

      A Boutensgaardenen vagy a Rijstenborgherparkban találkoznak, esetleg az IJssel partján kempingeznek, eszik a kwarktaart a'la Han van Meegeren. Így neveztem el, hogy senki ne mondhassa: csalok.

      Lesznek, akik elsőre megszeretik, s lesznek, akiket én is. Legyen az akár Verdi, Bartók vagy egy kisgyermek — ők kopogtatás nélkül bejöhetnek hozzám. Erwtensoepot főzök nekik sok csülökkel, hogy legyen min rágódnunk. Hozzá Texel sört iszunk, s szövegelünk, Juditról, Violettáról, a narancssárga boglárkáról, a zanza hanzákról, a szép nevekről, a majdnemkétévesek akaratáról. De lehet, nagy csönd lesz a csönd, s csak gondoljuk majd, hogy összeillünk, mint a borsó meg a héja, mint Bartók+Verdi.

Verdienden.