Ha végigkövetjük Erdős Renée költeményeit és költészetének recepciótörténetét, továbbá megfigyeljük akár a magyar közéleti, akár a kulturális életben megjelenő alakját, azonnal láthatóvá válik, hogy a költőnő életművének a magyar irodalmi kánonba helyezése vagy alapvető újraértése (újrafelfedezése) több szempontból lett ellehetetlenítve, akadályozva nemcsak 1956-ban bekövetkezett halála, hanem közel száz éve, első kötetei megjelenése óta. Ez az elhatárolódás költészetétől, vagy az előfeltételezettként elfogadott periférikus helyzet két markáns — Erdős Renée költészetét alapjaiban meghatározó — biográfiai momentum által determinálta a költőnő helyzetét a magyar irodalmi palettán.

      Egyfelől arról van szó, hogy Erdős Renée a századforduló időszakában kezdte meg költői munkásságát, amely irodalomtörténeti korszak érdemeiben máig nehezen értékelt az irodalomtörténet írás által, így az egyik legproblematikusabban megragadható időszakként van számon tartva. A századforduló nem egy jeles költője lett jó időre — esetekben napjainkig — száműzve a magyar irodalmi kánonból, alakjait ellentmondásosnak, költészetüket vagy átmenetinek, zavarosnak, kozmopolitának bélyegezték, vagy epigonizmussal vádolták meg. A recepció végigkövetése azonban azt engedi láttatni, hogy a századforduló költőiről alkotott elgondolások rendkívüli gyorsasággal változtak. A korszak költőtriászaként számon tartott Vajda-Reviczky-Komjáthy hármas költészete rendkívül sokáig — szinte napjainkig — hídként volt elgondolva, amely szép átmenetet képez a romantika költészetétől az új, modern magyar költészetbe. Erre mutat rá többek között A századforduló és Ady¹ című válogatáskötet , amely végigveszi a századvég egyes költőinek költészetét — Erdős Renée innen is kimarad — és azok egyes értelmezőit bebizonyítva, hogy a markáns jellemzők mind Ady költészetében teljesednek ki, afelé mutatnak. Tagadhatatlan, hogy a megszülető új magyar líra csírái és egyes markáns jellemzői már felfedezhetők az ő költészetükben is, azonban a három költő életműve három különböző irányba mutat, másfelől pedig nem azért keletkeztek, hogy megelőlegezzenek valamit a magyar költészettörténetben. Egyik költő költészete sem azért jött létre, hogy előkészítsen valamit — ami már például a kortárs francia költőknél fénykorát éli — költészetük keletkezése teljes mértékben önértékű és öncélú, önmagáért való költészet volt. A századvég kifejezés eleve kijelöli azt, hogy ez az irodalomtörténeti korszak — ha lehet egyáltalán korszaknak nevezni — vagy inkább időszak nem egy kiemelt fő jellemzője alapján értelmeződik — mint akár az ezzel egy időben Franciaországban csúcsosodó szimbolizmus irányzata —, hanem annak irodalomtörténeti pozícionálása által, azaz milyen interakcióban áll az őt megelőző és az utána következő korszakok költészetével. Szili József szerint a századvég mint elnevezés egy „semleges időkeretet jelöl”.²  A megnevezés nehézségét pedig csak fokozza az a tény, hogy „a századvég mint időszak kevertsége, összetettsége, széttartó tendenciáinak sokfélesége megteremtette annak lehetőségét, hogy többféleképp magyarázzák, annak megfelelően, hogy ki éppen milyen elemét előtérbe állítva indul neki vizsgálódásainak”.³ Amennyiben azt a kérdést tesszük fel, hogy a három költő költészete milyen (más-más) jellemzői által illeszkednek bele a magyar líratörténeti sorba, milyen újítás figyelhető meg lírájukban, akkor talán — vázlatosan kategorizálva — azt mondhatjuk, hogy Vajda a kérdezés-kétkedés líráját műveli; Reviczky prózaiságot lop a lírába azáltal, hogy olyan „semmitmondó, unalmas” témákat tesz költeményeinek alapjává, amelyekre eddig nem volt példa, és ezzel a tárgyias líra felé mutat; Komjáthy pedig felismerhetetlen, eldeformálódott témáival és archetipikus szimbólum-használataival a hermetikus lírának nyitja meg az utat. Érdekes összevetni a kortárs fogadtatást, kritikákat a recepciótörténet későbbi állomásaival. Az akkori kortárs költők szemében Reviczky Gyula volt a követendő példa, költői példaképnek számított, a Nyugat első nemzedéke is Adytól Kosztolányiig nagyra becsülte és elődeként tekintett rá. Reviczky azonban szépen lassan kikopott az irodalomról való gondolkodás diskurzusából, mígnem kiveszett a középiskolai tananyagból, és ma azt mondhatjuk, hogy az utolsó valamire való monográfia 1976-ban jelent meg róla.⁴ A nemrégiben megjelent kritikai kiadás azonban jelentősen hozzátehet Reviczky költészetének újraértéséhez, sőt, erre szólít fel. Komjáthy Jenőnél éppen az ellenkezőjét figyelhetjük meg. A fiatal költőt csupán halála után kezdték szépen lassan felfedezni, a mai irodalomtörténeti diskurzusban pedig a századforduló legnagyhatásúbb költőjeként van számon tartva — ehhez nagymértékben járult hozzá Eisemann György monográfiája, amely új szempontokkal gazdagította Komjáthy Jenő költészetének alaposabb megértését.⁵ Vajda János költészetének értékelése pedig Németh G. Béla ismert tanulmányai óta ível egyre feljebb — bár talán az övé tekinthető a leginkább egyenes vonalúnak. Rajtuk kívül azonban számos költő(nő) veszik a feledés homályába. A napjainkban erősödő tendencia rámutat a századforduló irodalmának újraértésének igényére, erre számos mostanában született monográfia rámutat — gondolok itt többek között Eisemann György A későromantikus magyar líra című monográfiájára, Bednanics Gábor Kerülőutak és zsákutcák című doktori disszertációjára, vagy a kettejük által szerkesztett Induló modernség-kezdődő avantgárd című tanulmánykötetre. Ezek a munkák előhozzák és értelmezik az eddig valamiért háttérbe szorult, vagy negatívként megbélyegzett költőinket. Bednanics Gábor több tanulmányában foglalkozik alaposabban például a szintén méltatlanul elfeledett Czóbel Minka költészetének beható vizsgálatával, továbbá a költőnő életművének rekonstrukcióját igyekszik elvégezni. Az említett disszertációjában pedig számos ponton foglalkozik Erdős Renée egyes költeményeivel is, és próbálja meghatározni költészetének helyét a magyar irodalomtörténeti sorban. Az egyik fő probléma tehát Erdős Renée költészetének revideálásában a költőnő irodalomtörténeti pozicionálásának problematikás volta. Az alábbiak alapján tehát érdemes lenne Erdős költeményeinek alaposabb poétikai vizsgálatán keresztül kideríteni azt, hogy költői életműve mitől számíthat egyedinek, melyek azok a momentumok, amelyek alapján szervesen illeszkedhet a magyar irodalomtörténeti sorba.

      A másik markáns probléma pedig maga az, hogy költőnőről van szó, azonban a két problematika az ő esetében összefonódni látszik: „a magyar irodalom megújításában játszott nem jelentéktelen szerepe ellenére a női szerzőkkel szemben amúgy is gyanakvó irodalomtörténet írás kilökte a számon tartani érdemes írók sorából” — írja Kádár Judit.⁶ Az akkori kortársak azonban — főként a kezdetekben — ékes kritikákat írnak róla, példaként jár nem egy nagyra vált írónk előtt: Ady Endre „zseniális poétalánynak” nevezi. Ha elsősorban ebből a problematikából indulunk ki, akkor feltételezhetünk talán egy olyan — a századforduló irodalmától ilyeténképpen független — költői életművet, amely elsősorban egy új magyar irodalmi hagyomány alapjait igyekszik megteremteni: a magyar női irodalmi hagyományt. A vidéki ortodox zsidó család tizenöt éves lánya Pestre ment szerencsét próbálni, ahol tehetségére hamar felfigyeltek, a Hét című folyóiratban kezdi el publikálni verseit, első kötetének (Leányálmok) 1899-es megjelenését pedig Eötvös Károly támogatta, továbbá ő segítette újságírói pályára is — húszéves korában az Egyetértés című folyóiratnál lesz tárcaíró. Második kötete által lett felkapott a neve. A kötet a Versek címet viseli, 1902-ben jelent meg, a kortárs kritika pedig a hazai modern irodalom előfutáraként aposztrofálja. Korai merész — a kor konzervatív szemléletében botrányosan kitűnő — versei a nők testi szerelemhez való jogát hirdetik, egy heves indulatokra koncentráló szerelemfelfogás körvonalazódik, „ő volt az első, aki szavakba öntötte a nőnek a férfi iránt tápláló érzelmi-érzéki vágyait”.⁷ Bednanics Gábor disszertációjában a lírai én hangjának megképződése kapcsán tárgyalja Erdős Renée erotikus tartalmú verseit. „A vágy felfokozott működtetése a szubjektum diszpozicionálását kísérli meg” — , továbbá „Erdős korai verseiben az erotikában teret nyerő test identifikáló erejét hangsúlyozza, ahol a testiség elsődlegesen emberi együtthatásaként szerepel, mely a polarizáló struktúrájában színre vitt szenvedélyben a vágy felfokozott túlzásait szubjektumból kiinduló, de azt meg is határozó tevékenységként látja” ⁸ — írja a Kivagy te? című vers kapcsán. A Szeretlek című vers alapján pedig azt mondja, hogy Erdős elhatárolja a klasszikus hasonlatok rendszerétől a tüzes érzelmek kimondását, ugyanis a „költőnél a szexualitás nem egyszerű provokáció, nem is egy külsődleges cselekedet leképezése, hanem a nyelv olyan teljesítménye, mely ezt a szélsőséges, fizikai alapra hivatkozó élményvilágot a szerelem szemantizálására tett kísérlet szintjén stabilizálja”.⁹ A Verseket Bródy Sándor rendezte sajtó alá, akinek szintén sokat hatott költészetére Erdős Renée munkássága. Bródy Sándorral egy pár éven tartó viharos szerelmi viszony is összekötötte, amelynek az lett a vége, hogy Bródy öngyilkossági kísérletet hajtott végre. Mindkettőjük életében nagy törést jelentett ez az esemény, Erdős Renée megbetegszik, Olaszországba tér, évekre kolostorba vonul és áttér a katolikus vallásra. Költészetében is határvonalként jelenik meg ez a korszak. A következő kötetekig sokat kell várni: Jöttem hozzátok...(1909) és az Aranyveder (1910). A költemények tematikája és az írás stílusa, módja is jelentős változásokon megy keresztül. Erre a változásra reflektál és ezt tematizálja a Jöttem hozzátok... azonos című „programverse” is. Gellért Oszkár frissen, már a kötet megjelenésekor, a Nyugat egyik számában ír erről a költeményről és magáról erről a tematizált lírai váltásról Erdős Renée költészetében.¹⁰ Bár viszonylag negatív felhangon ír Gellért Oszkár, jó kiindulási alapot adhat egy olyan vizsgálódás számára, amely az Erdős Renée költészetén belüli líranyelvi változást igyekezne megragadni és meghatározni.  Miután a költeményt „programversként” határozza meg, arról szól, hogy nem szereti az ilyen programverseket, mert általában semmi köze az utána következőkhöz, vagy paradox módon, rosszabb esetben pontosan illeszkedik eléjük, így azonban „megnyomorítja az utána következőket: mintha nagy része csak az ő kedvéért, hozzá íródtak volna”.¹¹ A költemény azonban olyaténképpen mutat előre a kötet többi versére, hogy megteremt a kötet olvasása előtt egy olyan olvasói elvárást, amely egy előfeltételezett oppozíciós viszonyt létesít a korábbi költeményekkel. Elöregedésről, a vihar elmúlásáról beszél, romokról, azonban Gellért Oszkár szerint ezek a „romok” még túl fiatalok ahhoz, hogy felidézzék azt a hangulatot, amely „a híres régi várromok előtt fogja meg a lelket”. Helytálló lenne ez a hasonlat, vagy ez az elvárás? Talán igen, amennyiben a kötet számottevő költeménye nem lép túl ezen a múlt-jelen oppozíción, másfelől azonban nem teljesen, amennyiben tetten érhető bennük egy új lírai hang létrejötte és annak tematizálása, egy — a reflexív nyelvi magatartás által koordinált — letisztultabb hangvétel.