Erdős Renée
(Ehrental Regina, Érseklél, 1879. május 7. - Budapest, 1956. július 9.) Író, költő. Első verseivel A Hét költőjeként indult. Költészete Ady Endrére, Bródy Sándorra jelentős hatást gyakorolt. 1944-ig Rákoshegyen, később Olaszországban élt. Egykori lakóháza (ma Erdős Renée Ház) kiállítóterem és helytörténeti gyűjteménynek ad otthont. Művei (többek között): Leányálmok (versek, 1899), Ősök és ivadékok (regény I-IV., 1920-1929), Santerra bíboros (regény, 1922), A nagy sikoly (regény, 1923), Lavinia Tarsin házassága (regény, 1927), Brüsszeli csipke (regény, 1930), Összegyűjtött művei (1933), A csukott kert (versek, 1945), Sába királynője (regény, Réz Bálint álnéven 2004).
SPN könyvek ajánló
Erdős Renée
Ifjúságunk
Részletek a gépelt kéziratból
A megírás oka
Mielőtt ennek a jelentéktelen eseménynek leírásába belefognék, hadd bocsássak előre valamit, aminek elmondása nélkül, magyarázatokat és jegyzeteket kellene ehhez a könyvhöz mellékelnem, amit a téma nem bír el, s megvallom én magam sem bírok. E könyv írójának ugyanis eddigelé ötvenegy könyve jelent meg nyomtatásban és számtalan kiadásban. Ezek közt körülbelül tíz kötet líra és drámai mű és negyven kötet regény. Vagyis csupa olyan munka, amikben a kitalálás, a kompozíció, a fantázia, az érzések különfélesége, emberi sorsok kaleidoszkópja játszotta a főszerepet.
Most, tíz évi hallgatás után, az a megtisztelő felhívás ért, hogy írjam meg a memoárjaimat. A feladatom tehát az volna, hogy félretéve a lírikus és a regényíró összes reqvizitumait pusztán a tények, a valóság alapján állva írjam meg élettörténetemet, írói pályám történetét, azoknak a történetével együtt, akikkel életemben találkoztam s akikkel való találkozásom fontos és jelentőséges volt számomra, írói és egyéni fejlődésemre — a kettő ugyanaz — és valamiképpen jellemző a korszakra, melyben éltem, ennek irányzatára, ethikájára, nyilt és titkos törekvéseire etc. A feladat súlyosabb és bonyolultabb, mint a gyanútlan olvasó gondolná. Mert hiszen kézenfekvő dolog, hogy aki ötvenegy könyvet megírt — nem számítva, amik az utolsó tíz év alatt íródtak s a fiókban pihenve várják, hogy egyszer még feltámadásuk legyen —, az tud írni egy ötvenkettediket is, kivált ha ennek nem is kell semmi különösebb leleményesség, fantázia, kompozíció, mert hiszen kész és régen ismert adatokat használhat fel, amiket maga az élet komponált meg s amiken nincs semmi változtatni való.
S ez így igaz is volna. De — egy kis hiba van a dologban. Én ezeket már mind megírtam. Megírtam pedig az „Ősök és ivadékok” című nyolckötetes regényciklusomban, melyet Rómában kezdtem írni 1909-ben, és befejeztem Rákoshegyen 1928-ban.
Szóval az „Ősök és ivadékok” ciklusa az a mű, amelyben én, ha regényszerűen is, megírtam mindent, amit életemben lényegesnek tartottam. Megírtam őszintén, leplezés nélkül, az igazságot mindig szem előtt tartóan, nem díszítve fel sem magamat, sem mást különös érdemekkel, nem vádolva és nem védekezve, sőt, az akkori lelkiállapotomat tekintve, erősen meaculpázva afölött, amit magamban nem szerettem. És ebben a regényciklusban benne van a korszak is, annak irányzata, ethikája, a sajtó, az irodalom, s azoknak urai, az új törekvések, és azoknak harcosai, egyszóval minden, ami egy korszak szellemére s annak embereire jellemző lehet. Hogy ennek a ciklusnak a megírása húsz évig tartott, hogy nem írtam meg egymásután mind a négy könyvet, ahogy ez természetes lett volna, annak okát is megmagyarázom. Mikor én a ciklus első könyvét, „Az új sarj”-at megírtam, még álmomban sem jutott volna eszembe, hogy én valaha regényíró leszek. Római levelezője voltam több lapnak, de csak apró cikkeket, verseket és rövid lélegzetű novellákat írtam. Tulajdonképpen akkor tanultam prózát írni és nem voltam benne bizonyos, hogy meg is fogom tanulni. Nem bíztam magamban úgy, ahogy bíztak magukban az utánam jövő generációk. Szóval megírtam „Az új sarj”-at, ott a Via Olmata-i magányban, a Santa Maria Maggiore tornya alatt, és egyszer egy fejezetét felolvastam belőle Fülpe Lajosnak, aki akkor szintén Rómában és az Olmatán lakott. Mikor a felolvasást befejeztem Fülep azt mondta: Furcsa, mintha nem is maga írta volna! Hiszen ez egy realisztikus könyv. Szeretném az egészet olvasni.
Odaadtam neki a kéziratot, és ő elolvasta. Mikor visszahozta csak ennyit mondott: Úgy hatott rám, mint egy leendő regényíró első könyve.
Azt hittem, csúfolódik: de ő komolyan gondolta. Én azonban vitatkozni kezdtem vele. Azt mondtam: sohasem tudnék regényt írni. Ezt könnyű volt, mert itt csak vissza kellett emlékeznem, és leírnom mindazt, ami gyermekkoromban és serdülőkoromban velem történt. S így lesz a másik hárommal is, amit még tervezek ezután. Eseményeket leírni könnyű. De eseményeket kitalálni, embereket, karaktereket, és azokat az ő belső törvényük szerint cselekedtetni és beszéltetni! Hol vagyok én attól! Ezt mondtam akkor és őrizgettem a regényt, hogy majd ha mind a négy könyv készen lesz, akkor előállok vele. De közbejött 1914. Akkor már Pesten voltunk mind a ketten, mint férj s feleség, és velünk a regény. A háború első évében jelent meg, amikor az embereket minden jobban érdekelte, mint a szépirodalom. De a regénynek nagy sikere lett és engemet, akaratom ellenére, regényíróvá avatott. A kiadók szinte megrohamoztak. Nem tudtam, nem is lehetett ajánlataik elől kitérnem. Írnom kellett k i t a l á l t regényeket, mert az élet így parancsolta. Született egy kislányom, három év múlva egy második, akinek születésébe majd belehaltam. A lapoknál már mind megírták a nekrológomat, és várták a reggelt, hogy hírt kapjanak a klinikáról. De jött a reggel és a tanár, jóval korábban a szokottnál, ott állt az ágyam előtt.
Gratulálok — mondta —, magának a természet törvényeinél fogva az éjjel meg kellett volna halnia.
De hát nem haltam meg. Ellenben ott sínylődtam még hónapokig a betegágyon, s amikor végre hazamehettem, bénán, árnyékká gyöngülve, előbb meg kellett tanulnom a járást, és abból a kis kiszáradt múmiából, akit a kórházból hazahoztam, egy erős, életképes csecsemőt kellett csinálnom. Ekkor már 1918-at írtunk, és én két gyerekkel már egyedül voltam. A Füleppel való házasság olyan volt, amilyen lehet egy regényíró és egy kritikus között. Talán az volt a baj, hogy sohasem voltunk egy véleményen. Talán más. Oly mindegy most már, harminchét év után... Szóval, ott álltam betegen, két kis gyerekkel, két alkalmazottal és egy fillér nélkül. Dolgoznom kellett és akkor — talán csak azért, hogy mentől messzebb legyek a jelen nyomorúságaitól, a kiállott szenvedések emlékétől, az elhagyatottság és egy életkudarc megalázó érzésétől —, megírtam a ciklus második könyvét, „Az élet királynőjét”.
Ha volt mámorító siker, amit író megért valaha, úgy ez az volt.
De ez nem is tartozik szorosan jelen mondanivalóim közé. Csak azért hoztam fel, hogy megmagyarázzam, miért készült a ciklus húsz esztendeig. Mert akkor már úgy tele voltam regénytémákkal, hogy csak úgy zsongott tőlük a fejem. Akkor már érdekelt a mások élete, sorsa, tragédiája, nem voltam annyira belesüllyedve a magam életébe. A világ felnyílt előttem s az emberi lélek, sok rejtelmével. Nem kellett félnem, hogy nem tudok kitalálni valamit. Az élet csak úgy sodorta felém az emberi sorsokat, problémákat, s megtanultam látni.
De a ciklus mégis készen van, és ez a memoárok ciklusa. Amikor utolsó kötete is megjelent, a benne szereplő figrák közül még igen sokan éltek. Ma már alig egy-kettő, s azok is távol vannak.
Ha én most újból egy memoár írásába fognék, okvetlenül beletévednék azokba az adatokba, amiket a nagy ciklusban megírtam. Ez nem is lehet másképp. De volt életemnek egy korszaka, amelyet a nagy ciklusból tudatosan kihagytam, mert az akkori érzésem szerint nem volt benne semmi feljegyezni való esemény. Magamban mindig a „tespedés éveinek” neveztem azt a három esztendőt, amíg a színészeti akadémiára jártam, és miután az első lépésem az élet felé már kudarccal járt, nem is szívesen emlékeztem rá vissza, nemhogy kedvem lett volna még ezt is megörökíteni. De most másképpen látom a tespedésnek ezeket az éveit. Látom, hogy ezek a fejlődés évei voltak, ha akkor tele voltak is szomorúsággal. Mert engem ott az akadémián észre sem vettek. Rosszul mondom: kutyába se vettek. Komoly és félszeg serdülő leány voltam, és bizonyára rám volt írva, hogy sohsem lesz belőlem színésznő. Ezt azok a róka színésztanárok az első pillantásra látják. Én hát az úgynevezett mellőzöttek közt voltam. Hiszen velem együtt egy osztályban voltak a későbbi nagyszerű művészek. Varsányi Irén, Kertész Ella, Vízvári Mariska, Odry Árpád és mások.
(...)
Ott (...) látnom kellett, hogy tévedtem. Senki és semmi sem vagyok. Elnéznek a fejem fölött. Nem is tartanak érdemesnek arra, hogy kísérletezzenek velem. Hogy a házi színpad darabjaiban egy kis szerepet juttassanak nekem. Jelentéktelenségemnek ez a tudata mélyen lesújtott és elkeserített. Hova lehetett ez elől menekülni? Az a szívós életösztön, amely bennem életemnek minden zökkenőjén feltámadt, most sem hagyott el, ennél az első zökkenőnél. Odamenekültem a költészethez. Hiszen akkor már régen írtam verseket, s akik ezeket a verseket olvasták, azt mondták rájuk: „Egészen jók. Mintha egy felnőtt írta volna.” Én tehát, minden este, hazatérve abból a világból, melyben nem jelentettem semmit, nekiültem és beleástam szomorúságomat, csalódásomat és reménytelenségemet a versekbe. Ezek elfeledtették velem a sérüléseket, melyek hiúságomat és becsvágyamat érték. Elringattak, megvigasztaltak és elhitették velem, hogy egyszer csak történik valami, ami életemben hirtelen változást hoz, és kijutok a napfényre. Hogy mi lehet ez a valami, el sem tudtam képzelni. Talán valami csodára gondoltam. Ebben a korban még erősen hiszünk a csodákban. És most — annyi év után — látom, mennyire törvényszerű volt mindez. Ez az első csalódás! Hiszen ennek köszönhetem, hogy megtaláltam a magam igazi útját! Csakhogy ezt addig nem tudtam, és még sokáig nem tudtam. Nos, ezt a periódust, amit a nagy ciklusból kihagytam, a tespedés éveit és hogy hogyan lettem íróvá és kiknek köszönhetem első sikereimet, későbbi fejlődésemet, kik voltak tanítóim — ennek történetét akarom megírni ebben a könyvben.
Az elindulás
Az az ifjú lány, aki akkor voltam, mikor testvérbátyám értem jött, hogy fölvigyen magához Pestre, nem volt túlságosan bőven ellátva az élet javaival. Volt egy kis gömbölyű, meg egy kis hosszúkás kofferem, amikbe összes holmimat vittem. A könyveket nem, lévén homályos eredetű, ütöttkopott ócskaságok egész halommal, amikre, bátyám szerint, ezután már úgysem lesz szükségem, mert az új élettel, mely felé indulok, majd új könyvek jönnek.
Az édesanyámtól való búcsúzás keserves volt, mert míg a két koffert segítette becsomagolni egy szót sem szólt, csak a könnyei hullottak. Mert én voltam a legkisebb, a hetedik gyermeke, s egyedül voltam otthon a kis győrszigeti házban, a többi szerte a világban, csak a két idősebb nővérem lakott a hidakon túl, a belvárosban, de ezek hetenként csak egy napot töltöttek otthon, és most engem is elvisznek tőle.
Valami nagy és komoly erkölcsi tanítást akart velem adni az útra, olyant, ami egy életre szóljon, s ezért így szólt hozzám:
— Csak egyet mondok neked, édes lányom, de ezt sohase felejtsd el! Ha a harisnyád vagy fehérneműd kilyukad, addig stoppold be, míg a lyuk kicsiny. Mert ha megvárod, míg nagyobb lesz, több dolgod lesz vele, és talán már ki sem tudod javítani. Megteszed, ugye?
— Megteszem, mama.
S ezzel a szimbolikus jelentőségű tanításával bocsátott útnak, hogy nagy művésznő legyen belőlem.
Az ünnepelt írónő
(...) Most, hogy erre az időszakra visszagondolok, amikor az élet úgy zajlott körülöttem, mintha egy gejzír kiáradása vett volna körül, csodálkoznom kell afölött, hogy nem szédültem meg a képzelt és valódi lehetőségek e forró zuhatagában, melyek minden oldalról felém áramlottak.
Majdnem minden megjelent versem és tárcám után tucatjával kaptam a leveleket ismeretlen olvasóktól, nőktől és férfiaktól, akik elhalmoztak dicséretekkel, hízelgésekkel, virágokkal, apró ajándékokkal és könyörgésekkel, hogy megismerkedhessenek velem. A megismerkedések elől kitértem, ha csak lehetett. De néha nem lehetett, ha név és rang kötelezett arra, hogy tekintettel legyek reá. Ilyenkor azonban mindig valamely cukrászdát vagy kávéházat jelöltem meg, mint találkozóhelyet, nem a lakásomat. A lány is tudta, hogy nem szabad beeresztenie senkit, akit nem ismer, még az előszobaajtón sem. Mert jöttek néha idegenek, mindenféle ürüggyel, akik nyilván kíváncsiságból, be akartak törni hozzám. Néha az én kis kétszobás lakásom olyan volt, mint egy ostromlott vár. Ha délután távol voltam, a lány azzal fogadott:
— Ma három hódoló volt itt.
Mert az illető látogató, ha névjegyet nem hagyott ott, s nem mondta meg mi végből jött, a lány kérdésére csak annyit mondott: egy ismeretlen hódoló.
Ezek közt a hódolók közt voltak szenvedélyes levélírók, akik elhalmoztak őrült vallomásaikkal. Közülük egynek megtaláltam egy csomó levelét. Valószínűleg azért nem égettem el őket, mert aki írta — író volt. Akkor sem tudtam, később sem soha hogy ki volt, de irodalmi értékű levelek voltak s nem volt szívem, hogy megsemmisítsem őket. Így maradtak meg, és most ötvenöt év után, hogy olvasom őket, arra kell gondolnom: mekkora alsóbbrendűségi érzésnek kellett bennem lenni akkor, hogy ebben az izzó atmoszférában meg tudtam maradni az én hűvös határaim között, és nem vesztettem el józan mértékemet önmagammal és az emberekkel szemben. Egy hónapon keresztül egy livrés szolga minden héten letett a házmester lakásában számomra egy piros rózsacsokrot, egy izzó írás vagy izenet nélkül, s anélkül, hogy a házmesterék előtt elárulta volna, ki küldi.
Később kaptam egy levelet, női írással, amelyben valaki azt írja, hogy ő a rózsacsokrok küldője és most Bécsbe utazik, itt és itt száll meg, nem akarok-e én is egy-két napra Bécsbe menni? Ő várna engem a vonatnál, s akkor teljesen leleplezné inkognitóját, de addig nem meri, míg személyesen nem ismer engem. A hotelben álnévvel szállott meg. Kér, hogy sürgönyileg tudassam vele, mikor megyek.
A levél ott feküdt még előttem az asztalon, mikor Molnár Feri betoppant hozzám, hogy menjek vele kocsikázni a Stefániára.
Megmutattam neki a levelet. Nyomdafestéket nem bíró kifejezéssel mondott róla véleményt s jelentette ki, hogy Pestet ez után a levél után most már világvárosnak kell tekinteni.
Budapest a századfordulón
Hogy világváros volt-e már akkor, nem tudom. De hogy gyönyörű volt, az bizonyos. A maga szedett-vedettségében, a Rákóczi utcájával, amely akkor még Kerepesi út volt, az Andrássy útjával, a Teleki terével és Duna partjával, a délelőtti pörkölt- és sör illatával, a délutáni zenéjével, amely mindenünnen szólt, az esti csillogásával, a gyönyörű nőivel, akik túlöltözték a gyalogjárót, értve ezalatt, hogy olyan ruhákban jártak az utcán gyalog, ahogy a világvárosokban a nők csak kocsin szoktak járni.
De hát Istenem, tehettek ők róla, hogy aesthetikájuk, ízlésük több volt, mint pénzük? A ruhát csak előteremtették valahogy, de kocsira már nem telt. De h a n g u l a t a volt a városnak, mely akkor élte fiatalságát, amikor mi. S ez a hangulat átragadt a város lakóira is. Idegenek, akik idejöttek, mondták, hogy sehol annyi mosolygó nőt az utcákon nem látni, mint Pesten. Igen, Pest mosolygott a század elején és zengett a zenétől és a daltól.
Hogy este a kávéházak környékén vézna és kiéhezett gyermekek őgyelegtek és mohó szemekkel néztek be a terrasseon ülő közönség elé kitett süteményes kosarakra, ez csak mellékes tünete volt a nyomornak. A pincér elkergette őket onnan, és ők tovább mentek. A rendőr az utcai szemetesládákból az ott alvó tekergőket, akik bizonyára nem tekeregtek volna, ha lett volna otthonuk, s nem feküdtek volna a szemetes ládákba, ha ágyuk lett volna. S még volt sok minden, ami nem illett bele egy daloló és muzsikáló város karakterébe. Töméntelen csalás és sikkasztás, egy olyan rablógyilkosság, melyben az áldozatot — egy ékszerészt — gyilkosa, egy nő, az ő gyöngéd női kezeivel feldarabolta és egy gyermekkocsiban elszállította, hogy a Dunába dobja. De hát az ilyesmi nem csak Budapesten fordult elő.
A szerkesztő megjegyzései
A kézirat tolmácsolása szöveghű.
Az olvashatóság érdekében a mai központozást és helyesírást használtam.
A kurzívval szedett fejezetcímek nem szerepelnek a kéziratban, azokat a szerkesztő adta.
Köszönjük a Petőfi Irodalmi Múzeum engedélyét a kézirat megjelentetéséhez, s a Kézirattár munkatársainak segítségét az előkészítő munkálatok idején.