de ezt a múltba félrevillantást a repceföld miatt, a miatt tetted, tavasszal, úgy április közepétől, a vonatablakon át repceföldekre látni rá, ha épp nem olvas, vagy a közeli üléseken fészkelődő, combjukat egymáson sűrűn váltó lányokat nem bámulja feltűnően és többnyire minden megfogható eredmény nélkül, a repceföldek hihetetlenül izgalmas sárga téglalapok az előre törő zöldekbe és a búcsúzó barnákba és feketékbe applikálva, ilyen sárga nincs, nem lehet, gondolod, ehhez fogható nem létező színeket legfeljebb vidéken láthatsz ahol az olcsó, és senkinek sem kellő festékeket leértékelve árulják, sárgákat, lilákat, zöldeket és kékeket, ezeket a legvadabb árnyalatban, de nem is árnyalatban, hanem egyenesen úgy telibe, hogy az ember szeme belekáprázik és felfordul tőlük a gyomra, de ezek a repcesárgák valami olyan szelídséggel, és olyan brutális tisztasággal ékelődben bele a látványba, hogy meg sem fordul a fejedben természetellenességre gondolni, hogyan is gondolhatnál, hiszen a természet nem lehet önmaga ellensége, míg az ember igen, és egyre mindinkább, nem hasonlítható ez a sárga semmihez, legfeljebb a repce sárgaságához, és bár nem versenyeztethető a kettő, nyilván Van Gogh napraforgói vehetnék föl csak vele a versenyt, és eljátszol a gondolattal, hogy Van Gogh szétsétálja őrültségét egy ilyen repceföld mellett, és isten tudja, honnan és hogyan keveri ki ezeket a színeket, ez a pontos, őrült színek ezek, az őrültség szelíd vakítása a tavasz mértéktartó tombolásra készülődésében, és meg kell állapítanod, hogy talán az isteni Van Gogh sem, talán még ő sem lett volna képes színekben megörökíteni a repceföld földön túlról sugárzó sárgáját, és ebben az éterisárga virágrengetegen kellene elfeküdni, elnyúlni, el- vagy egészen meghalni, mindegy is, hogy mit, csak beleoldódni, szétoldódni a sárgában, a tisztaságban, a szűz rianások közé fészkelődni, deflorálni a test vagy kéz addig nem érintette földhajlatokat, és elveszni, igen, talán ezt a szót érezted a legszerencsésebbnek, vagy a legpontosabbnak, homlokodat a vonat koszos ablakához nyomtad, olyan irányíthatatlan hevességgel, hogy belapult az orrod, komikus lehettél volna, ha valaki lát kívülről, ahogy egy meglehetősen szar színházi előadásból is csak az maradt meg benned, amikor az egyik fiatal szereplő hatalmas mellei rányomódnak a zuhanyzófülke átlátszó műanyag falára, két kemény, majdnem súlyos mell, és mindkettő szétnyomódik egy különös, sötét középponttal jelzett körré, az persze nem valószínűsíthető, hogy a te ablakon szétlapult orrod bárkiben is erotikus képzeteket keltett volna, de hát, nem is ez volt a cél, míg a hajdani előadás zuhanyfalhoz nyomódó melleinek igenis az volt az értelmezhetőségük, hogy ezt a nőt, aki a rátapad a műanyagra, és láthatóvá teszi a nézőtér számára dús magát, és szerepe szerint a vőlegényéhez tart valahol Amerikában valahová Amerikába, igen, ezt a nőt, vagy azt a nőt, a szerepnőt vagy a színésznőt, nagyon is meg lehetne baszni, vőlegényként, nézőként, mert hát a színház lényege a beleélhetőség, mint lehetőség, vagy a beleélhetetlenség jelen esetben, mint a szereplőről és szerepről leváló ragyogó mellek civil megragadhatósága, a szó szoros értelmében, és ezen elvigyorodsz, fut veled a vonat a sárga repceföldek birodalmában, a zöldbe-barnába-feketébe ékelt éteri négyzetek között, mert a vonat mindkét oldalán megmutatkoznak ezek a földek, végetérhetetlen gazdagsággal és kitárulkozással, de ennél többre nem emlékszel már, legfeljebb csak arra, hogy hozzájuk utaztál, de hogy miért, mi okból, és miért volt váratlan a megérkezésed, azt már nem tudod magadban fölidézni, az emlékezet olyan, nincs ezen semmi csodálkozni való, hogy nem feltétlenül a történés jelenében fontosnak tartott dolgokat tartja fönt, hanem az ezekhez kapcsolódó, gyakran lényegtelen történéseket, jelenségeket, bár az akkori melléktörténet főszereplőjévé vált a látogatásodnak, és összességében csak az maradt meg az emlékezetedben, arra koncentrálódott az oda visszatérő tudatod valamennyi csóvája, s máig nem tudod, a repceföldek miatt-e, vagy csak úgy, a várakozás, vagy értelmezhetetlen előérzetek miatt, szokatlanul izgatottan nyomtad meg a kapucsengőjüket
                                           miért nem írtad meg, hogy jössz, vagy telefonálhattál volna, zavarban vagyok, nincs itthon semmi, járkált ablak és asztal között idegesen a nő, s te hiába nyugtatgattad, nem volt hajlandó megnyugodni, nem nyugszom meg, ne dumálj már itt nekem, a faszomba nyugodjak meg, amikor itt vagy, és még egy darab kolbász sincs a hűtőszerkényben, hogy hogy minek kolbász, perelt, hogy megkínáljalak valamivel, mustár az van, azt lehet a kolbászhoz enni, de a kolbász kenyér nélkül szart sem ér, ne dumálj nekem, hogy nem vagy éhes, azt isten háta mögül vakartad elő magadat, azt sem tudom, hol van az az izé, amit mondtál, hogy éppen laksz, erre nem járnak gyorsvonatok, hogy lenne rajtuk étkezőkocsi, vagy legalább azt a hálós szart tologatná valaki az üléssorok között, kávét sem ittál, na, az talán van itthon, de, zavartatom magam, csattant fel, amikor ismét lenyugtatni próbáltad, ez az istenverte Máté sincs itthon ilyenkor, nem is tudom utolérni, mert azt sem tudom, hová ment, és hogy mikor ér haza, nem szokta ezeket az orromra kötni, de már elment kedden, és most, azt hiszem, szombat van, mi a faszt csináljunk, járkált tovább, egyre szaporább és hevesebb léptekkel, és te nem bírtad tovább, felugrottál, és kirohantál a lakásból, most meg hova mész, hé, hova mész, de te már zúgtál le az ötödikről a lépcsőn, szartál a liftre, amire várni kellett volna, és akkor beér a nő, és megakadályoz a menekülésedbe, ami csak látványában volt menekülés, mert valójában pálinkáért mentél le, s ha már pálinkáért lementél, akkor vettél mellé kenyeret, meg savanyúságot, meg tíz tojást, meg valami felvágottat, meg a magad számára lecsókolbászt, amit a feleséged, de itt megakad a lemez, nem, ezekre nem gondolunk, hogy volt feleség, nem volt feleség, mitől lett volna feleség, mindegy, szóval, amikor még nem egyedül éltél, akkor az, akivel éltél, nem volt hajlandó lecsókolbászt venni neked, lecsókolbászt csak a kutyájának visz az ember, vetette oda valahányszor, amikor a boltba indulásakor felvetni merészelted, pontosabban, megválaszoltad a kérdést, hogy mit hozzon, a lecsókolbászt, és soha nem hozott, azóta meg, hogy egyedül élsz, csak a legszükségesebbeket vásárlod be a magad számára, ami bor a borhoz, és szóba sem kerül a lecsókolbász, mint a bevásárlás kiszemelt tárgya, aztán egy váratlan gondolattal veszel két sportszeletet, egyiket Máténak, ha hazaér egyszer, a másikat a nőnek, aki most azt hiszi, hogy elmentél, végképp otthagytad őket, váratlan volt a gondolat, ahogy az is, hogy útközben hazafelé egy utcára kihajló orgonabokorról, gondos körbe forgás után, letépsz egy virágos ágat, hogy odaadd majd a nőnek, és amikor ez tudatosul benned, valami szégyent érzel, szégyent, valahonnan régről, aminek nem volt alakja, csak súlya volt, váratlanul nagy súlya és terhe