(a Spanyolnátha táborban 2019. július 30-án elhangzott előadás szerkesztett változata)

Az irodalmi pályakezdés idején valószínűleg minden leendő alkotóban megfogalmazódik, mit is vár el önmagától, mi az a pálykép, amit elképzel, szeretne megvalósítani. Szükséges is valamiféle jövőképnek a kialakítása, nyilvánvalóan, jövőkép nélkül nem lehet boldogulni egy olyan szakmában, ahol folyamatos kihívásokkal, pozitív és negatív érzelmi ráhatásokkal, és főleg a saját magunk teljesítményével kapcsolatos bizonytalanságokkal kell szembenéznünk.
Megfogalmazódik tehát bennünk, mit is akarunk elérni. Ez az esetek igen nagy százalékában nem feltétlenül a megszokott karriervágyakat feltételezi, tehát nem a hatalom, vagy a pénz motíválja a pályakezdők többségét, hanem — és ez a szerencsés variáció — az a tudat, hogy amit létrehozunk, az fontos, és, hogy elődeinkhez hasonlóan valamiféle „jelentős személyiséggé”, kvázi „halhatatlanná” szeretnénk válni.
Ez a vágy nem megmosolyogni való, természetes motíváció lehet számos pályakezdő esetében. Nyilvánvalóan ugyanilyen gondolatok fogalmazódtak meg klasszikusaink pálykezdő időszakában is, Petőfi, Ady korai megszólalásai, József Attila fiatalkori öntudata, az „én, József Attila, itt vagyok” gesztusa, vagy éppen Rimbaud levelei Verlaine-hez, hogy külföldi példát is hozzunk, mind-mind erről árulkodnak. Vagyis arról, hogy az elhivatottság érzése, az, hogy feladatunk van, sőt, küldetésünk van az irodalomban, és ennek a feladatnak a megvalósítására törekszünk, ez elengedhetetlen ahhoz a vízióhoz, amelynek segítségével megkezdhetjük irodalmi pályánkat. Látnunk kell önmagunkat kiteljesedni, „nagy költővé” válni ahhoz, hogy legyen erőnk elindulni. A „hatalom” és a „pénz” ebben az esetben nem játszik szerepet, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt elképzeljük. Van viszont egy pozitív jövőkép, ami vonzó lehet.
A „pozitív” jövőkép persze nem biztos, hogy valóban vonzó. Ironikusan mondhatjuk azt, hogy Ady szifilisze, vagy Csáth Géza kábítószeres világa, mint írói jövőkép nem feltétlenül pozitív. Ez, természetesen, nem is tartozik az írói karrier fogalmába, legfeljebb ironikus kitérő csupán.
Ahhoz, hogy megvalósíthassuk azt a víziót, ami megjelent mint motívációs tényező, ahhoz irodalmi alkotásokat kell létrehoznunk. Mondhatjuk azt is, irodalmi alkotások nélkül nincs irodalmi karrier. Adott esetben ez alól is lehetnek kivételek, nyugodt szívvel említhetjük Osvát Ernő példáját, akinek a jelentősége elvitathatatlan, szerkesztőként beírta nevét a halhatatlanok táborába, ezzel szemben azonban semmiféle írott életművet nem hozott létre.
Az alkotás létrehozása tehát alapvető kérdés. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy nem elég létrehozni a műalkotást, annak jövőjéről is gondoskodni kell. Bármilyen „zseniális” művet is hozunk létre, nem fog működni, ha nem törődünk annak jövőjével, felnövelésével. Tudomásul kell vennünk, hogy az alkotásunk senki másnak nem fontos, legalábbis kezdetben. Csak nekünk fontos, aki létrehoztuk azt az adott művet.
Milyen módon lehet „gondozni” az alkotásunkat. Például úgy, hogy megfelelő szerkesztőségbe visszük el, megfelelő folyóirathoz, megfelelő kiadóhoz. Vagyis odafigyelünk arra, hogy az adott műalkotás megtalálja az őt megillető helyet az irodalmi élet hálójában, a kortárs irodalom intézményrendszerében. Hiszen, mint tudjuk, vannak olyan erőközpontok az irodalom világában, amelyek már önmagukban minősítenek, és ezzel megadják a szükséges hátteret egy-egy műalkotásnak. És vannak olyan fórumok, ahol a legjobb alkotás is elsikkadhat, egészen egyszerűen azért, mert adott esetben a megjelenési közeg mintegy „leminősíti” az adott műalkotást. tehát az a régi, még a rendszerváltás előtti gondolat, hogy „mindegy, hogy hol, csak jelenjen meg a művem”, nem egyszerűen idejétmúlt, hanem ma már határozottan kontraproduktív, semmiképpen sem ajánlható. Nem jelenik meg azáltal egy vers, ha direkt módon elhelyezzük azt a világhálón, sőt, ellenkezőleg, mintegy „meghal”, „temetőbe kerül”, ha nem megfelelő módon jelenik meg a világhálón, és ez az adott műalkotás teljes pusztulását is jelentheti. Akkor gondozzuk megfelelően a saját magunk alkotását, ha azt az adott kor legelismertebb lapjánál, vagy kiadójánál tudjuk elhelyezni. Vagyis a fősodorban. Ugyanakkor tudnunk kell azt is, hogy a fősodor koronként változhat, sokszor nem is tudhatjuk azt sem, hogy a jövő „fő sodra” mi is lesz. Tény, hogy a nyolcvanas években a fősodor az avantgárd irodalom volt, ebben nagy szerepet játszott a párizsi Magyar Műhely, amihez tartozni egyet jelentett azzal, hogy odafigyel a szakma arra, amit létrehozol. A saját pályámon óriási szerencsém volt az a tény, hogy nagyon korán kapcsolatba kerültem a Magyar Műhellyel. A kilencvenes években aztán változott ez a „fősodor”, nem utolsósorban külső, az irodalom világán kívüli finanszírozási feltételek hatására, és a „fősodor” a Holmi című lap lett.
Ahhoz, hogy életművünket megfelelően gondozzuk, vagyis az életművünkhöz méltó kánonképző erőtérben képesek legyünk jelen lenni, ahhoz kapcsolatok kellenek. Az irodalom a kapcsolatrendszerek bonyolult hálózata, az alkotó nem maga van az irodalmi életben, hanem egy közösség részeként. Itt jelenik meg, ebben a kapcsolati rendszerben a mester és a tanítvány kapcsolatának fontossága. Minden jelentős alkotónál felfedezhető a mester jelenléte, ez a kérdés megkerülhetetlen. Irodalmi közhelyeket említhetünk, József Attila esetében Juhász Gyulát, Weöres Sándor esetében Kosztolányit, Petőfi esetében Vörösmartyt, mindezek olyan kapcsolódási pontok, amelyek meghatározó erővel bírnak egy-egy alkotó életében. Mondhatjuk úgy is, József Attila Juhász Gyula „szépírói kurzusára” járt, és folytathatjuk ezt a sort ennek megfelelően. Én is meg tudom nevezni a mestereimet, akikkel kapcsolatban voltam, Erdély Miklós, Somlyó György, illetve Papp Tibor Párizsban, hogy csak néhányukat említsem meg. A mester végigkíséri egész életünket, megtagadni a mesterünket nem szerencsés, és rossz fényt is vet ránk. A világ számos országában, így például az Egyesült Államokban is működik a mester-tanítvány viszony intézményesített változata, az egyetemi kreatív írás, szépírói kurzus, amit magam is vezetek évek óta. Philip Roth, aki az egyik legjelentősebb amerikai prózaíróvá lett az elmúlt évtizedekben, a szépírói kurzusán meglevő tanítványaival kapcsolatban megenged magának egy frivol mondatot, az ő dolga, nem idézem. De tény, hogy a szoros mester-tanítvány viszony nagyban segítheti az alkotás megszületését, illetve a pályakezdést.
Akkor, amikor pálykezdőként különböző kánonképző csoportokhoz kapcsolódunk, figyelnünk kell arra is, hogy milyen viszonyt alakítunk ki a hivatalos intézményrendszerekkel, állami, vagy kormányhivatalokkal. A politikához, a politikai élethez való kapcsolódás kétségtelenül érzékenyen befolyásolhatja a pályakezdésünket, irodalmi karrierünket. Felvetődik az is, mennyiben, milyen mértékben kell távolságot tartanunk a politikai élettől. Hogyan, milyen módon viszonyuljunk a fennálló politikai hatalomhoz?
A válasz egyértelmű, illetve számomra mindig egyértelmű volt: a távolságtartás a politikai hatalomtól, ez a legmegfelelőbb állásfoglalás. Az író feladata a saját életművének a gondozása, vagyis az, hogy az általa megálmodott és létrehozott világot a lehető legjobb körülmények között és feltételekkel mutassa meg a környezetének, próbálja azt mintegy kanonizálni. Ugyanakkor — ha mindezt politikai támogatással teszi — a politika, a közélet, a hatalom képes rátelepedni erre az életműre, és ez alááshatja magának az életműnek a hitelességét, illetve meggyőző erejét, egyszerűbben szólva: beszennyezheti magát a műalkotást. A távolságtartás a politikától nem egyszerűen „erkölcsi kérdés”, hanem annak a ténynek a felismerése, hogy a politika, a hatalom efemer jellegű, míg a műalkotás, ha jó, akkor korszakos, vagy örökérvényű is lehet. Az efemer elpusztíthatja az örökérvényűséget, ezért az alkotónak óvatosnak kell lennie.
Elmondhatjuk, hogy a legjobbak általában tartózkodtak a túlzott politikai állásfoglalástól. Mégis, voltak olyan pillanatok klasszikusaink életében is, amikor közel kerültek a hatalomhoz, vagy kiegyeztek azzal. Ilyen időszak a máig kevésbé tisztázott 1957-es év, amikor is olyan szerzők, akik méltán lehetnek példaképeink, kiegyeztek a friss kádárista hatalommal, és irodalmi érvényesülésük érdekében elfogadták azt, hogy támogatják annak kultúrpolitikáját, vagyis kiadatják műveiket. Ezek a szerzők, köztük Kassák, Pilinszky, Nemes Nagy, egészen addig fekete listán voltak, a forradalom előtti időkben nem tudtak publikálni. Most, miközben még zajlottak a forradalmárok kivégzései, ők letették a voksukat a kádárista diktatúra mellett, azáltal, hogy nem bojkottálták azt.
Mindebből fontos következtetéseket vonhatunk le. Azt elsősorban, ami talán nem minden pályakezdő számára nyilvánvaló, hogy az irodalom, a szöveg, így az irodalmi pálya sem légüres térben létezik, hanem kapcsolatok, kapcsolatrendszerek bonyolult hálójában van jelen. Ebben a bonyolult hálózatban az író akkor lesz valóban íróvá, ha nevet szerez magának, vagyis eljut arra a pontra, hogy a hálózat, az irodalmi háló tagjai tudják, hogy ő kicsoda, mit is képvisel. Vagyis „neve, ha van, csak áruvédjegy” — ahogy azt József Attila írja, de ennek az „áruvédjegynek” a megteremtése elemi cél az író számára, vagyis a pályakezdő számára.
Ha néhány szóban akarjuk összefoglalni, mi is a feltétele az irodalmi pályán való eredményes jelenlétnek, a következő szavak juthatnak eszünkbe:
- az irodalmi karrier folyamatos tanulás, vagyis folyamatosan tanulnunk kell mestereinktől, pályatársainktól
- az irodalmi karrier alázat is, mert képesnek kell lennünk arra, hogy felismerjük a másik értékeit
- az irodalmi karrier egyensúly, kohézió önmagunkkal, önmagunk egysége, vagyis ne adjuk el magunkat a hatalomnak
— az irodalmi karrier hosszú távú munka
— az irodalmi karrier a kétségek, bizonytalanságok meghaladása
— az irodalmi karrier koncentráció és hit önmagunkban
— az irodalmi karrier jelenlét a szakmában
— az irodalmi karrier munka
— az irodalmi karrier a saját műalkotás előtérbe helyezése
És végül, ahogy Tandori Dezső írta, az irodalmi pálya: kudarc. És mégis siker, és mégis számunkra az egyetlen út.