Kocsis Csaba

1959-ben született Berettyóújfaluban. Erdésznek tanult, dolgozott tanítóként, volt népművelő, újságíró, kulturális menedzser. A nagyrábéi művelődési ház és könyvtár igazgatója, a Bihari Füzetek szerkesztője. 2005 óta állít ki fotográfiákat. Legutóbbi kötetei: Kádár vitéz útja (kisregény, Barbaricum Könyvműhely, Karcag, 2001), Vízummal a szülőföldre (publicisztikák, Szépírás Kiadó, Szolnok, 2004), Ezüstkert (színjáték, Magyar Napló, Budapest, 2005). 2006-ban Berek Barátja Emlékplakettel tüntették ki. 2006-ban a B. Tónus Kiadó gondozásában jelent meg 12x12 mondat a barátságról című kötete. 2006-tól a berekfürdői Körmendi Lajos Írótábor vezetője. 2007-ben az I. Hajdú-Bihar Megyei Fotószemlén a Megyei Önkormányzat díját kapta. Berekfürdői énekes poézis címmel 2008-ban jelent meg CD-je szezői kiadásban. 2008-ban 1. helyezést ért el a Vizek éve országos fotópályázaton, a Kikapcsolódás és egészségmegőrzés gyógy-és wellnessfürdőinkben kategóriában. Legutóbbi regénye a Közép-európai mozaik, a Babaricum Könyvműhely gondozásában jelent meg 2008-ban. 2009-ben négy tárlata járja Magyarországot. A Kor-Kör-Képben kortárs írókat, költőket ismertet meg a nagyközönséggel.
Fotó: Vass Tibor
LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Kocsis Csaba
Cigány a vonójával...
A Körömvirág együttes Dalok a labdatérről című műsorából ollózta Kocsis Csaba énekmondó,
aki közben dudorászott és a feleségére gondolt
—Ó ott van Léda!—mondta Ady Endre egy mámoros éjszakán az Andrássy úton sétálva és az operaházi szfinxre mutatott. Felpattant a hátára és szerelmes szavakat suttogott a fülébe.—Gyere már, Agyibagyi, mert még becsukják a Borozót!—kiáltották utána, és ettől egy kicsit magához tért.— Mert a nő nem csak a szoborban van, hanem ott van a dalban is—suttogta –, ahogy a szabadságunk. A cigányt se érti meg senki, engem sem. Pedig nem is vagyok cigány. Földből élő ember az édesapám, igaz rég nem szóltam róla. Haj, de az a Dankó gyerek, az mindig tudta, mi fáj nékem! Váradon a Brémer téren három banda húzta, a Bazár kertben pedig ő volt a prímás. Novemberi nap volt, sárgult már a róna, nem volt bennem elég tűz, mégsem tehettem, hogy ne énekeljek. Én bennem csak vágy volt, messze-messzeszálló, valami névtelen, valami sóvárgó... Nekem Léda hiányzik, és most rám köszönt szobor alakban. Mi az, hogy bezár a borozó? Küldjetek előre valakit! Ó kapj fel innen város, ragadj el innen város, irány a borozó! Én a bolondos zajnak én a cifra városnak vagyok a kóbor lelke. Töpörödött, béna asszony az én édes jó anyám. Ő szült engem erre a bús magyar földre, engem a pacsirtaálcás királyt. Ó, hogy sírt az a hegedű! Pedig azt monda Dankó, hogy nincs benne magyar tűz—mea culpa nincsen, azt mondta őbenne csak vágy van messze-messzeszálló valami névtelen, valami sóvárgó. Pedig ott Biharban szívig magyar minden, magyar a vér is még az én ereimben is. Azt húzta ott Dankó: Eltörött a hegedűm, nem akar szólani, Rózsi, Rózsi, mi bajod, mért nem akarsz szólni... A második strófa pedig úgy kezdődött: Hozok mosdóvizet is, gyöngypatak vizéből, ellopom a színét is, rózsa leveléből. Mondtam is neki, barátom, te a cigányok legjobb költője vagy! Reszket melletted a vadba oltott rózsa, a szent, égből lopott, magyarlelkű nóta... Mert mit bánom én, ha utcasarkok rongya, de elkísérjen akár a síromba... mert a negy Labdaverő az én titkos Jehovám csak engem tartott meg a régi hét fiú közül. Ó hol vagytok régi barátok? Miért kussoltat a sors? Miért csak engem, miért csak mindig engem! Tele vagyok félelemmel, gyöngeséggel, szerelemmel... Gyáva vagyok: én vagyok a legjobb ember! Tudok hinni, várni, csalni... Egyet nem tudok: akarni! S bizonyosan, fölségesen fogok halni. Csak egyszer meggyógyulnék, csak egyszer szabadulnék! De sok arcról tépek le mosolyt! Ami csak fájhat, megmutatom... Énrólam talán ezt eleve rendelték... Fáradt volt a lélek, hogy belém lehelték.
Magyar Dankó Pista, áldjon meg az Isten! Akinek a lelke elvágyódik innen, akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya, annak a lelke magyar földön árva... Ó Léda, merre vagy? Mindegy. Sötét szirma van az én violámnak, s csillog az est... Hol az a borozó? Inni akarok, és verset írni! Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni... Ha meghalok, temetőbe visznek...