Ezt én nem hiszem el. Mármint azt, hogy Szűcs Laci 50 éves. Számmal írom, hogy lássam magam előtt, különben hogyan tudnám meggyőzni magam, hogy felette is telik az idő. Negyed százada ismerem, de talán régebbről. Huszonévesen jött vissza Váradra lapot/lapokat szerkeszteni. Okos, kedves, művelt, tehetséges, békés, jó ember és humora van.

Amikor mindenki üvöltene, Szűcs Laci hümmög kicsit, aztán elsüt egy poént, elmúlik a düh, a harag.

Szűcs Lacit, aki csak hivatalosan László, mindenki kedveli, talán mert mindig érvelni próbál. Halk szóval, mert ő tudja: nem annak van igaza, aki hangosabban kiabál. Amikor az észérvek falba ütköznek: elmegy. Mert minek? Irigylem tőle a távolságtartás képességét. Az eleganciát, hogy a legkényesebb kérdéseket is kezeli, azt a finom iróniát, amely nagyszerű publicisztikáiban is megjelenik.

Tudomásom szerint soha, senkit nem sértett meg, ő sem sértődékeny, legalábbis nem úgy, ahogyan most tapasztaljuk mindenfelé. Ha valami rosszul esik neki, elszomorodik, nem szól, befelé fordul, hogy aztán a legcsekélyebb jónak is örüljön, visszatérjen a derű a tekintetébe, a hangjába.

Amikor szerkeszt inkább dicsér, mint megró, akkor is, ha sokat kell „kapálnia” az anyagon. A világ legjobb címeit képes kitalálni, csak úgy ingyen, bérmentve.

Néha verset ír, szeretném, ha gyakrabban tenné.

Sok mindent elmondanék még a költőről, íróról, szerkesztőről, Laciról, akinek barátságára büszke vagyok. Például azt, hogy következetes, gerinces, nem hajlik a széllel; hogy igazi férfi, hogy megbízható, hogy mindig lehet rá számítani. De ez nem portré, hanem köszöntő.

Szűcs Laci 50 éves, és én nem hiszem el. Talán, azért nem, mert megőrizte a gyermeki kíváncsiságát, derűjét és utánozhatatlan humorát. Egyszóval nem öregszik.

Isten éltessen, Szűcs Laci, és még 50 évig maradj meg ilyennek, mindannyiunk szerencséjére és örömére.