Péntek este Szűcs Lacival a Cyranóban ültünk Nagyváradon, s mint máskor is rendszerint, írót, asszonyt, lányokat és gyermeket beszéltünk ki, anekdotázni kezdtünk. Kétezer-tizenhárom október 12-én, mellettünk Pályi András hallgatott.

*

A román—magyar határ melletti faluban egy harmincegynehány éves, géplakatosságot tanult fiú, miután apját, anyját, eltemette, egyedül maradt. Lányok után addig sem igen járt, inni nem ivott. Főleg délutánonként, még inkább este unatkozott. Egészen addig, míg hozzá nem kezdett a csűrben egy repülőgépet, egy egymotorost építeni.

Hosszú éveken át építette. Innen-onnan összeszedte, vásárolta, csempészte az alkatrészek egy részét, a többit maga gyártotta vagy gyártatta le.

Ott állt a csűrben készen az egyszemélyes repülőgép, a motorja kipróbálva, álló helyzetben működött. Csak a légcsavar hiányzott ahhoz, hogy átrepüljön azon a „zöldhatáron”, amelyen, mire ő elkészült, már nagyon sokan átkúsztak.

A faluban a szegénység — nyolcvanas évek legeleje! — felszaporította a malaclopás esedékességét, s nagy erőkkel szállta meg a környéket az akkor már rövid jövőjű vezető, az úgynevezett kondukátor rendőrsége. Házról házra jártak, elsősorban a gazdasági épületekben keresték az ellopott malacokat. Amikor L. portájának hátsó udvarán a kétszárnyú csűrajtó megnyílt előttük, nem hittek a szemüknek.

Némán körbejárták, bőrkesztyűs kézzel megtapogatták mindenütt, ahol fölérték. Föl nem kapaszkodtak, pedig a kedvükért L. a pilótafülkéhez vezető falétrát fémre cserélte. Ott állt fényesen a kész repülőgép, amelynek csőréről csak a légcsavar hiányzott. L. akkor még nem tudta, mekkora szerencse ez.

Faggatták, mivel foglalkozik, netán pilóta? Megérdeklődték, semmilyen hivatalos irat nem rendelkezett arról, hogy valaki engedéllyel tart a környéken repülőt. Arra a rendszámra, amit a felszállásra szinte kész szerkezet két oldalára és a farokrészre közönséges mésszel festettek, még gépjárműforgalmi engedélyt sem adtak ki.

L. mondta, hogy nem, nem pilóta, repülőn katona korában ült egyetlen egyszer, amikor egyik ezredből a másikba szállították a csapattestet. Nem is ült, állt, mert ülőhely csak a tiszteknek jutott. Engedélye nincs, a gépet csak úgy magának, hobbiból építette annak a tervnek alapján, amit egy szaklapban talált. Az ügy érdekében, saját kedvére még románul is megtanult.

Bevitték. Aztán elengedték. Csodálkozott, hogy még csak meg sem verték. Arról azonban meggyőzték, hogy ha a masinának propellerje is lett volna, addig verik, amíg ki nem szedik belőle, mi a francot akart kezdeni a levegőben a barkácsolt szörnyeteggel.

A repülőgépet elkobozták. Katonai ponyvákkal letakarták, a kerítést megbontották. A főútra vezető kanyarban egy lámpaoszlopot is áthelyeztek annak érdekében, hogy a bizonyíték mindkét szárnya épségben maradjon. Máig emlegetett esemény az a nap, amikor lánctalpas harcigéphez akasztva rendőri kísérettel, villogó katonai járművek felvezetésével a kicsi falun végigvontatták L. masináját. Mert a faluban, miután tudomást szereztek róla, már csak így emlegették: Elmasinája, elmasina. Sohasem derült ki, hogy vajon felemelkedik-e L., legalább egyetlen próbaútra, ha eljön az ő ideje.

*

A történet szép és tragikus, mondhattam volna akkor neki. Annyira az, amennyire csak a remény és a reménytelenség tud egyszerre szép és tragikus lenni. Mondom most Szűcs Lacinak. Mert a születésnapokat is, akár kerek, akár nem, az alkalom szüli, mint a tolvajt, aki magával viszi az összeset.